Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-10-19 / 42. szám

az orvos, hanem a betegekhez*, az, ha a lelkész betegápoló (minden tekintetben !), valóban annak legnagyobb dicséretére szolgál; — (cf. Máté 9, 12) — elhagyatott. Én nem hagytam fel a reménynyel s az orvos buzgalma nem lankadott; dacára annak, hogy a szülők és a beteg is erősen nyugtalankodtak, folytattak az ápolást s óh mi nagy volt örömünk, midőn végre javulást vettünk észre s a szegény beteg hálakönyüit láttuk fényleni s kitartásunk megjutalmazva és Istenben vetett bizodalmunk megerősitve lőn ! — A beteg lassan lassan, de folytonosan épült, szülőinek nagy örömére, nekem nagy elégtételül, a gyülekezet nagy bámulatára, a mely csodálkozva nézte, mint lett egy már-már teljesen elveszettnek látszó fiatal emberből lassankint egy erőteljes férfi, mint lett a lomha, tehetetlen hústömegből újra egy ép erőteljes emberi organismus, — szóval mint távozott el az enyészet s költözött vissza az élet! — Kell-e emlitenem, mily nagy hálával fogadtam én az Isten ezen nagy kegyét ? — Kell-e mondanom, mint örült az orvos is ezen sikerének ? — Kell-e elbeszélnem, mint igyekezett a szegény, az életnek visszaadott ifjú nem csak a reáforditott költséget, de az iránta tanusitott szeretetet is viszonozni ? — Kell-e elmondanom, hogy a szülők ezentúl bennem majdnem csudatevő hatalmú hitet feltételeztek ? szóval, hogy röviden színezzem a hatást, többet használtam ezen egy példával a betegek gyógykezelésére és az ilyen szerencsétlenek iránt való magunk viselete, — az Istenben vetett bizalom kitartása ügyében, sem mint legszebb beszédeimmel, sem mint legbuzgóbb tanácsadásommal építettem, mert megerősítettem az emberi gondozás áldása és az isteni kegyelemben vetett hitet. Tanácsaim ezentúl nem szorultak nyomatékos ajánlgatásra, e tény maga sok esztendő munkáját tette nélkülözhetővé és sok áldásnak lőn magvává. Egy őszi kellemetlen, esős napon éppen pamlagomon ültem és a legújabb tudományos kérdésekkel foglalkozó külföldi egyházi lapokat forgatám, melyekhez közbe-közbe lassan, de tervszerűen szerzett könyvtáram egyes értékesebb darabjait vévén kezembe, a tanok összehasonlítása és a haladás biztosabb szemlélése végett, — mi közben úgy tűntem fel magamnak, mint a pásztor, aki juhainak, midőn azok pihennek, a legelőt keresi, tisztítja és üdévé tenni igyekszik, — mert hiszen a tudományokban való haladásunk tudásunkat frissíti meg, üditi fel és teszi azt életteljesebbé, elevenebbé, — mondom éppen elmerülve tudományos foglalkozásomban, beállít hozzám Földi barátom és elmondja, hogy biz o mulatni jött. — Unalmas az idő, nem lehet kimenni, sétára absurdum még csak gondolni is, — az olvasgatáshoz nincs kedve, szóval jöjjek vele vagy sakkozni, a mi elég unalmas, vagy piquettirozni, — vagy tártlizni, — hogy mint modá : „üssük agyon az | időt.* — Én biztattam, hogy üljön le, várjon, majd ha ezzel a komoly tanulmánynyal elkészülök, üdülésül szívesen eljátszom vele valamely társas játékot, de csak azon feltétellel, hogy vagy s

ingyenbe*, vagy igen kicsibe megy a játék, mert nagy pénzbe, hatosokba, vagy talán forintokba játszani mindenkire nézve bűn, miután igen j piszkos szenvedélyeket : az önzést, nyervágyat, gyanakodást, a nyerő iránti gyűlöletet stb. kelt; — de ő türelmetlenkedett és azt mondá: vessem el azokat a „paksamétákat* és »vén grapsákat*, a papnak okosabb dolga is van mint folyton azokat a buta könyveket olvasgatni, — azután meg volt már abból az iskolában, — jöjjek vele játszani ! — S midőn én egy kis türelemre kértem, és „ad captum hominis* azzal indokoltam neki, hogy nem azért járatom ezeket a külföldi és itthoni lapokat s nem azért szereztem meg már ezeket a könyveket s szerzek folytonosan ujakat, hogy azok felvágatlan, — olvasatlan heverjenek, hanem, hogy tanuljak — heveskedni kezdett s megtámadott érte, hogy az dőreség; jobban teszi a pap, a ki ugy is eleget tanult már, ha nem pusztítja a pénzt holmi „teleoyomott papirosokra,* hanem inkább mulat, — úgy is elég tanulni valója van, mikor prédikációt kell betanulnia, ő bizony ha pap volna, azt sem tenné, hanem vagy S

csak úgy* beszélne, a mi akkor eszébe jutna, vagy leolvasna valamely jó prédikációs könyvből egy-egy prédikációt! Miért ne használnók fel, a mit mások keservesen elkészítettek ?! — Folytatta volna, de nem engedém, szavába vágtam és tőlem telhetőleg világosan igyekeztem neki megmagyarázni, hogy az olyan pap, a ki folytonosan nem tanul, végre is „elparasztosodik* és tudománya „fakovát* (mint ő mondja) sem ér, mert teljesen elmarad a kortól, — (mint azt Arany János olyan szépen mondja : a Hajt az idő gyorsan, szekere eljár. Hogyha felülsz, felvesz. Hogyha maradsz, — nem vár!*) és nem képes kötelességét teljesíteni, mert a lelkészi hivatal örök ifjú hivatal, melyben mindig van valami tanulni való, mert hiszen a viszonyok változásával, a kor szellemének haladásával lépést kell tartani, a tudománynyal együtt kell haladnia, különben elmarad és tisztének meg nem felelhet. — De annál is inkább kell a lelkésznek mindig tanulnia, mert nincs semmiféle olyan uj tudás és egyáltalában semmiféle ismeret, amely reá nézve hasznos nem lehetne, mert a lelkészre sokszor a legkisebb is nagyfontosságú — s a mi másnak méltó a tudásra, neki, ha tudja kincs, ha nem, — kár! De ezen foglalkozásának rendszeresnek kell ám lennie! Ne csak össze-vissza mindenfélét olvasson a pap, ha nem oszsza be idejét s használja fel annak javát tervszerű és rendszeres theologiai tovább képzésére, lelkészi hivatalában való ügyességének, hova-tovább annál inkább, emelésére s ha még marad ideje, a mi jó időbeosztásnál mindig lehetséges, fordítsa a többit más szintén szükséges tanulmányokra, a milyenek főleg, — mi-