Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-10-12 / 41. szám

nevelésére, vezetésére szentelni ? Ha nyugodt kedélyliangulatodat megzavarni nem akarod, tanácslom ne menj el, mert arról jót állok, hogy legalább is felboszantva, felingerelve, ha nem elkeserítve térsz haza. Ha azt akarod hallani, hogyan sérteget téged valaki, szemtől-szembe, hogyan becsuiérli előtted azt, a mi előtted legszentebb s hogyan gúnyol ki eltávozásod után ország és világ előtt, hogyan forgatja ki és ferdíti el ártatlan, őszinte, jóakaratú szavaidat, hogyan teszi nevetségessé nemcsak személyedet, hanem azon szent ügyet is, melyet szolgálsz ; — hogyan fogja a, szerinte az észből és a kor szellemének egyedül megfelelő forrásból, — a világi ^nagyságok4

szavaiból vett okokkal kiforgatni akarni még a te hitedet is, — szóval, ha hallani akarod, hogyan akarja valaki az istenkáromlást legitimálni és a papság bűneit s ennélfogva a papi hivatal és vallás és más ehhez hasonló »haszontalanságok* szükségtelenségét bebizonyítani, — hát csak eredj ! E szavak megállítottak egy pár percre. Nem az tartott vissza, mintha zavarba jöttem volna az iránt, hogy mit kell tennem, váljon a lelkipásztori, a gyülekezet által is mintegy elvárt, elkerülésben és megvetésben álló büntetést alkalmazzam-e ezen, arra magát érdemesített embertársammal szemben, óh nem! mert hiszen teendőm világosan szemeim előtt lebegett, miután Krisztus urunk példája tűnt fel lelkiszemeim előtt, a ki az ő ellenségeit is folytonosan szivén hordotta, ámbár azok lelkülete iránt soha kételyben nem volt, sőt azt, hogy ezen oldalról ismeri őket előttök hangsúlyozta is, mondván Ján. 10. 26.: »De ti nem hiszitek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók, a mint megmondottam nektek4

— és a ki határozottan oda utasította tanítványait Máté 10., 6.; „Menjetek az Izrael házának eltévedett juhaihoz4

— és a kiről egykor egy igen szép képet láttam, azon aláírással: »A hű pásztor!4

, melyen a megváltó ugy volt festve, mint egy pásztor, a ki a sértő tövisek közé került és azok közül menekülni nem tudó juhot megsértetése, megkarcoltatása, megtépdeltetése világos és biztos tudatában is a tövisek közül kihúzni igyekezett; mondom nem az tartott vissza, nem ez okozta, hogy pár percig gondolkodóba merültem, hanem az, miszerint ezen rövidke idő alatt készülni akartam, megakartam állapítani eljárásom mikéntjét, számot kívántam vetni magammal : váljon képes vagyok-e ezen eltévedettet előtte már kedvessé lett, kárliozatos gondolatköréből kivonni, szóval képes vagyok-e ezen eltévedett juhot a tövis közül kihúzni, s ha lehet rábírni, hogy a többi juhokhoz csatlakozzék, — hogy a nyájhoz szegődjék? Rövidke önvizsgálat, rövidke számvetés után elmentem s meglátogattam őt. — Meglátogattam őt azután még többször is s azon meggyőződést szereztem magamnak, hogy a tövisek közül kihúztam őt és (előítéletektől) szabad téren lábra állítottam. Igaz, hogy ezen eljárásom közben a tövis itt-ott megsértett, megkarmolt, de az ép organismusnak e csekély bajt kiheverni könnyű volt, mert hiszen ilyen megtámadásokat az erős hit és meggyőződés, ilyen bántalmakat az őszinte, meleg felebaráti szeretet könnyen kihever, — kivált azon megnyugtató tudat folytán, hogy célomat mégis elértem. Most már magára kellett hagynom öt, az az be kellett várnom : váljon a szabad térre vitt juh, önmagától a juhnyájhoz fog-e csatlakozni, vagy elkülönzötten újra magános külön útjára tér s a mit eddig hasztalan kisértett meg, más juhokat is fog-e maga példája követésére serkenteni, — és így a farkas szerepét tovább játszani, a ki (s

mint a Messiás ellen működő hatalom4

) elragadozza azok örök üdvét, szívnyugalmát Ján. 10, 10 és 10, 12, hogy azután e tekintetben is kifejtsem tevékenységemet, védelmezvén a juhokat, mint a jó pásztor, a ki azért jött, »hogy életek legyen és bővölködjenek4

Ján. 10, 10 lelki kincsekben (hit, remény és szeretet által) a lélek nyugalma és örök üdvben. Ugyanezen látogatásaim közben egy szegényebb, de különben tisztességes hívemnél egy különös beteget találtam. Tulajdon fia volt ez az illetőnek. A' betegség egész nyomora olvasható volt arcán. Részvéttel tudakoztam felőle , hogy mi baja s nagyon elcsudálkoztam atyja azon szaván : hogy ők nem tudják ! Azon kérdésemre váljon régen beteg-e azt mondották , hogy már több éve. Meglátszott rajté, mert e már majdnem az ifjúkor véghátárán álló beteg, — teljesen tehetetlen volt. Nyájas szavaimra eleinte csak vontatva s nagy nehezen felelt. Később meleg részvétemből kiérezvén, hogy nem puszta kíváncsiság visz a tudakozódásra, hanem hogy segíteni kész lelkülettel a forrást keresem, melyből a baj fakad, hogy, ha, netalán lehet, rajta orvosi segélylyel segíthessek, — készségesebben felelt. Nem tudta okát adni bajának. Sem sérülés, sem meghűlés, sem más laikus által is felfedezhető ok, betegségének oka nem volt. Midőn szülőitől hosszasabban tudakozódnám a baj eredete felől, azok végül, bár vontatva és némi rösteléssel, babonás átok fogásról beszéltek (»átok fogta meg4

) s midőn enyhe szemrehányást tettem nekik, hogy orvossal a dolgot nem közölték, mondák : »Igen is, az orvos is megnézte a szerencsétlent és j, medicinát4

is rendelt neki, de az drága volt és nem használt ; — azután megnézte őt a bába is, — meg az »Erzsa néne4

, a ki magát nagyon érti a gyógyításban és sokakat kigyógyított a faluban, és mégsem segített neki." — S a szegény fiu így hever ! — a nyakamon — mond az apa — már évek óta, anélkül, hogy megszolgálná a kenyeret a mit eszik ; — valóban nem is tudom hogy mivel érdemeltem meg az Istentől e nagy csapást, midőn a mennyire csak tőlem telik, mindenkor becsületesen és vallásosan igyekeztem élni. Arra pedig, hogy százakat költsék reá, nincsen pénzem ! HÖRK JÓZSEF. (Folytatása következik.)