Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-10-12 / 41. szám

mellett semmit sem oly könnyű találni, mint egy korcsmát, — talán kényszeritend engemet lelkipásztori szelid, szeretetteljes »vetőm * -nak hangoztatására, de szerencsémre ezen eset be nem állott, mert hiszen híveim, bár tán gyakran is állottak meg, a szükségeseken és a körülményhez képest megengedteken kivül mást nem igen »vettek magokhoz. * — S miután úgy vettem észre, mintha e tekintetben is hozzám alkalmazkodnának, örömmel gondoltam reá, hogy talán más tekintetben is így leszen ez, s talán más tekintetben is követendik példámat és talán — talán méltán fogják mi rólunk mondani, a mit az Ur mond Ján. 10, 4, a hű pásztorról és juhairól: »Es mikor kibocsátja az ő juhait, előttök megyen és ajuhok ötet követik mert az ő szavát ismerik.* És köztünk azon bizalmas ismeretség, azon életteljes, szeretetteljes közösség fog kifejlődni, mely a Krisztus által bevezetett pásztor és a juhok között van. Ján. 10, 14. S ezen gondolatnál egy kedves kép tünt fel lelki szemeim előtt, az, amelyet az Ur a fentidézett szavakban fest, s mely szerint a lelkipásztor természetes és illedelmes s mindenkor a tisztességet és egészséget figyelembe vevő életmódját követik a hívek, mint követik tanitásátoktatását, ha »az ő szavát esmérik.* — S elhatároztam magamat, hogy lehetőleg igyekezni fogok rajta, hogy szavamat e tekintetben is ismerjék híveim. Megérkezvén leendő lakásomra, a parochiára, annak tágas udvarán már az egész gyülekezetet képviselve találtam, a tisztes öregek karában (presbyterium), a férfiak jól rendezett soraiban, az asszonyok csoportozatában s a gyermekek rendjében s mindeniknek tulajdon nyelvezetén, tulajdon modorában igyekeztem fogadni és viszonozni köszöntését, mindenkor a jó kívánságok és üdvös tanítások ama kimeríthetetlen kincstárából, a szent írásból merítvén a szeretetteljes viszony jelzésére szolgáló kifejezéseket. S ezen megható jelenet annyira elérzékenyitett, hogy midőn végül a gyermekekhez fordultam e szavakkal : „Azt mondotta az Úr, engedjétek, hogy jöjjenek hozzám a kis gyermekek és meg ne tiltsátok őket, mert ilyeneké az istenországa. Márk. 10, 14. Engedjétek tehát, hogy én is köszöntsem a kisdedeket azon szeretettel, melylyel ők felém fordultak* — mindnyáj ok szemében ott rezgett a könnyű s mindnyájan éreztük, hogy család-taggá lettem. S óh ez véghetetlen becses nyereség volt rám nézve, — megnyílott előttem a tér, megnyilottak a szivek, most már hittem, hogy áldásosán fogok működhetni. — Mert hiszen az a lelkész szerencsés működésének elő — és fő feltétele, hogy magát gyülekezetébe be tudja plántálni. A ki szerencsés ezt megtehetni »az az ajtón megyen be, az a juhoknak pásztora* Ján. 10.—2. Midőn elhelyezkedtem, legelső teendőm volt azon igyekezni, (F. W. Lőhe: Der ev. Geistliche I. 90. Richte dich auf ein langes Bleiben) hogy megismerjem juhaimat, még pedig nem csak külsőleg neveik, állapotuk, külkörülményeik szerint, mert hiszen János 10, 3: „És az ő juhait neveken nevezi* nem ezt a test szerinti •smeretet jelenti csupán, hanem igyekeztem azok lelkiállapotát is külön-külön kifürkészni, illetőleg megismerni, mert mi az embert csak akkor ismerjük, ha az ő belső állapotát (i'ato avögcortog) az ő lelki arculatát, az ő lelkületét ismerjük, mert az az ő neve voltaképen, melyet ennek folytán és e szerint nyer. Hogy ezen célomat elérhessem, megfigyeltem az egyeseknek az egyesekről elejtett szavait, mindenkor szem előtt tartván, (nehogy akár a fürkésző-kémlelő érdektelenségét színleljem, akár a hirhordók (»pletykázók*) szavainak tul a rendén nagy hitelt adjak és gyülekezetem előtt mendemondákra hallgató, könnyen hivő, vagy a mi nem kevésbé rosz színezetű, mások ócsárlásának, rágalmazásának örülő embernek tűnjek fel,) — azon régi jó tanítást, legjobb az egyenes út s azon tapasztalatot, hogy e tekintetben legkönnyebben éri célját az, aki, azt másik előtt nem titkolja. Ezen eljárásom folytán alapot, basist nyertem az egyeseknek önálló, mások ítéletétől független, hanem azok tulajdon szavait és tetteit mórlegelő további psychologikus tanulmányozásra; mert addig egyáltalában nem tartottam tanácsosnak egyesek tetteinek és szavainak megitélgetését, míg azok körül magamnak biztos tapasztalataim nem voltak. És ennélfogva azon szerencsében részesültem, hogy legalább tudtommal túlszigorú, elhirtelenkedett ítélettel senkit magam ellen nem lázítottam, sem pedig túlságos engedékenység vagy elnézét által az én erkölcsi komolyságom felől való meggyőződésében nem háborgattam. Híveimnél tett látogatásaim alkalmával mindenkor úgy intéztem a dolgot, hogy a körülmények s az idő fedezzenek, ha netalán tán híveim szives kínálgatásait, „megtiszteléseit* vissza kellend utasítanom, hogy úgy sem kényes, büszke, alsóbbrangú híveit megvető, sem pedig a megtiszteléseknek és »az ingyennek örülő* ember színezetében ne tűnjek fel. Szóval úgy intéztem a dolgot, hogy híveim önként jöjjenek azon gondolatra, miszerint engem látogatásaimban irántok való tiszteletem, a velők való megismerkedési vágy, tettel, tanácsosai segíteni kész lelkipásztori szeretetem vezérelt és nem kicsinyes kíváncsiság, vagy puszta szokás, legkevésbé azonban mulatsághajhászat, testies vágyak, (ételital) — szóval önhasznom anyagi érdekek. — Ezen látogatásaim közben, melyeknél azt is megfigyeltem, nehogy az előkelőbbek, jobbmóduak előbb való meglátogatása által, híveim közt azok vagyonához képest, rangfokozatot különböztessek meg s melyeknél igen természetesen legelőbb az egyház tisztviselőit tiszteltem meg, hogy az által is emeljem a különben is semmi javadalmazással sem járó, gyakran igen terhes egyházi tisztségekre való kedvet; kitűzött utam sorrendje egy általánosan vallástalan istentagadónak ismert egyénhez vezetett. Némi készület után határoztam el magam e lépésre. Midőn otthonról kiindulván, a paroehia ajtaját bezártam és az udvaron haladtam végig, hogy kilépjek az utcára, pár percre megállított Földi barátom és azt mondotta nekem: Van neked szükséged erre ? nem jobb volna inkább ezen időket is többi juhaid ápolására ós