Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-07 / 36. szám

Hogy oe volna ennek értelme? Helyes-e, az más kérdés. Nézetem szerint helyes. Mert ha magunk szabjuk a rendet, melynek alapján kiállítandó bizonyítványaink állam-érvényességre tartanak igényt, ne tegyünk alóla kivételt magunk, hanem csak azon hatóság engedélyével, mely amaz általunk megállapított rendnek a tudomásul vételével megadta azt a szentesítést, melynek alapján az államérvényességre nyert igényt. A másik (a tiszániuneni kerület) azt mondja, nem helyes e pont indokolása, mert az iskolai autonomia nem csak e kivételek, hanem maga a rendes tanrendszer által is kihat a saját felekezete s autonómiája körén. Igen, de a tanrendszer bemutattatott az államkormánynak, tudomásul vétetett az által s ezzel vált állainérvényessé; és így a kivételeknek is, hogy államérvényesekké váljanak, legalább is be kell jelentetniük és tudomásulvétel által szentesíttetniök. Ámde, mig a tanrendszert önmagából is megítélheti az államkormány ; a kivételes engedélyt, csupán a név bejelentéséből, a kinek adatott, a fenforgott kivételes körülmények és indokok ismerete nélkül nem bírálhatja meg; s tehát ismét ott vagyunk, hogy a kormánynak az engedélyt, vagy magának kell adnia, vagy (a mi még sérelmesebb lehet) felülbírálnia. A dilemmából csak egy menekülés lehet: kimondani s aztán meg is tartani, hogy a protestáns iskolák a magok autonom uton megállapított tanrendje alól soha ós senkinek nem adnak főimentést, kivételes engedélyt. A ki egy köteles tantárgy alól, vagy egy egész tanfolyam hallgatása alól föl akar mentetni, keressen magának más iskolát; protestáns iskolákban ilyenek nem adatnak. S ez kétségkívül sokat tenne a protestáns iskolák laza fegyelme, elnézése s több effélék felöl nagyon is elterjedt rossz hírek megszüntetésére s iskoláink régi jó hírnevének helyreállítására. Érezte a föntebbi érvelés helyességét s a magáénak tarthatlanságát a tiszáninneni kerületi bizottság is, midőn — szerinte ugyan csak szükségből, ha máskép segitni nem lehet — ugyanezt az óvszert ajánlja. Nézetem szerint a dolgon máskép segitni csakugyan nem lehet. Ha adatnak kivételes engedélyek, azokat — hogy államérvényesek legyenek — csak a miniszter adhatja; ha nem akarjuk, hogy iskoláinkban a miníster engedélyeket osztogasson:

zárjuuk ki azokból minden kivételt. Részemről azonban e pontot valami nagy fontosságúnak nem tartom. Bár óhajtandó, hogy az iskola, a maga magasztos célját minden tanulóban elérje, ez végre is csak elérhetetlen eszmény, középszerű s gyönge tanulók mindig lesznek, minden iskolában s minden tanrendszer mellett; s évenként tízzel vagy húszszal több vagy kevesebb lesz-e, a ki a görög nyelvben kevésre vagy épen semmire sem { viszi: végre sem életbe vágó kérdése sem az államnak, sem a protestáns egyháznak. Azért én e kérdésből sem egyik sem másik részen nem csinálnék elv-kérdést. Előttem ez oly adiaíóron, hogy akár a ministernek, akár a protestáns egyháznak lennék, könnyen engednék e részben. S hiszem is, hogy mikor törvény-alkotásra kerül a sor, ezen nem fognak fenakadni, sem összeveszni. A Pontozatok két, sőt három, legfontosabb határozmánya, lényegét illetőleg alig támasztott komolyabb megütközést vagy felzúdulást egyik oldalról sem. Fontosságukat mindenki elismeri, szükségességüket senki sem tagadja. A tanár-képzést és képesítést illető VII. pont alternatívát állit föl. Ez alternatíva természetesen csak pontozati formába való, törvénybe netn jöhet. A törvény kell, hogy a felekezeteknek megadja a tanárképzés ós képesítés jogát (az állami tekintetek kellő biztosításával) s aztán kimondja, hogy addig, mig a felekezetek saját tanárképzésről nem gondoskodnak (melynek alapján aztán az ő tanárképesitésök államérvényes is leend) — addig államilag képesített tanárokat kellead alkalmazniok. Nem hiszem, hogy lenne a protestáns egyházban valaki, a ki saját iskoláink jó hírneve érdekében e pontot ne óhajtaná inkább ma, mint holnap életbe léptetve látni. Tudom én is, mint a tiszáninneni kerül, bizottság, hogy a formális képesítés nem „egyedül idvezitő valami." Kitüuő tudósok vannak tudori diploma nélkül s jeles tanárok oklevél nélkül. Az állam maga, egyetemi tanárokul alkalmaz e két képesítés mindenikét nélkü'öző embereket. S azért a fölmentésnek — bebi: zonyitott irodalmi munkásság alapján — lehetőségét ón sem akarnám elzárni. De szabálynak kívánom azt, a mi itt jelezve van. A tankönyvekről szóló (VIII.) és az államéi le-i nes üzelmeket tárgyazó (IX.) cikkekhez alig van szó. En a tanitás szabadságának korlátozásától nem félek, mint a tiszáninneni kerület, feltételesen, attól tartani látszik. De hogy a „kéziratok" a szerző sajátjai : az is csak addig áll, mig a kézirat a fiókban van, nem ha nyilvános előadások vezérfonalául használtatik. E két főfontosságu ponthoz harmadiknak sorozom az alapítványok miben létének felügyeletét s ha kell ellenőrzését illető X. pontot. Az ellen sem hallottam érdemleges szót emelkedni. De ón jegyzem meg, hogy sem itt, sem a megelőző cikkben az iskola bezárására s vagyona hováfoi ditására vonatkozólag a Pontozatokban a kellő szabatosság s általában a forma — nézetem szerint — még nincs megtalálva. Majdan a törvényjavaslat talán szerencsésebb lesz e tekintetben. Vajha minden tekintetben szerencsésebb legyen. Mert nem lehet tagadni, hogy sajátságos körülmé-i nyek összetalálkozásából — s ama transcendentalis