Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-16 / 7. szám

Csaknem mi levén az első belépők, semmi sem kerülte figyelmünket. Mielőtt azonban az isteni tisztelet sorrendjére térnék, hadd írjam le futólag a templomot. A francia kálvinista templomot is a teljes egyszerűség jellemzi. A rendes építési mód egy osztatlan ho3szu hajó, melynek egyik végén a főbejárat, azzal átellenben pedig a szószék van. Az egyszerű padok egészen a szószék előtti urasztalig mind egy irányba néznek, csupán a szószéktől jobbra és balra van három-három oldalpad. Férfiak és nők vegyesen ülnek. Az ülő helyekhez három főút vezet ; egy középen, kettő pedig két oldalt a fal mellett. Karzat csak a főbejárat fölött van a fiatalság és a tanulók számára. A templom jobb oldalához még egy sekrestyeféle épület van ragasztva, mely hétköznapi imateremül s egyúttal arra szolgál, hogy a lelkész ott öltse magára a mi evang papjainkéhoz mindenben hasonló szónoki öltönyét. Az isteni tisztelet azzal kezdődött, hogy a népiskolai tanitó fölment a szószékbe s ott, míg a közönség gyülekezett,egy hosszú fejezetet olvasott föl Máté evangéliumából. Mire elvégezte, a nép már egészenmegtölté a templomot. Ekkor a karzaton a kántor egy harmónium mellé ült (mert orgona még nincs) és egy közéneket kezdett, melyre a falakon itt-ott kirakott számok figyelmeztették a közönséget. Mi elénk is tettek egy énekes könyvet. Az első énekben azonban nem vettünk részt, mert nem ismertük. Inkább hallgattunk. S érdemes volt hallgatuunk. Élén kebb tactussal de sokkal lágyabban énekeltek,mint nálunk szokás. A harmónium hangja soha sem vesztett el. A külömben is szép éheknek valami különös bájt kölcsönzött az, hogy a nők vezették a dallamot, a férfiak pedig inkább csak secundot mondtak hozzá. Szinte sajnáltam, hogy oly hamar vége lett annak a két versek. A lelkész ez alatt az ének alatt jött be. Helyet nem foglalt, mert papi szék nincs is, hanem bement az oldal terembe, felöltözött s a'.tán a második vers végén megint kijött s azonnal fölment a szószékbe. Az ének végeztével fölállottunk s a papegy szép imádságot mondott el könyv nélkül s kifogástalan hanglejtéssel. Az ima után a Miatyánkot mondta el, aztán pedig éneklésre hivta föl a gyülekezetet mondván, hogy: .Énekeljük el a XLll-ik zsoltárt!4 Leültünk. A harmónium újra megszólalt s mi egész örömmel ismertünk rá a ,Mint a szép hives patakra®. Hiában nem voltunk szokva a franciául való énekléshez, meg nem állhattuk, hogy a gyülekezettel ne tartsunk. Ott és itthon voltunk egyszerre. Ének után választott szent leckéjét (a farizeus és publicanusról szóló példázatot) olvasta föl a bibliából. Erre még egy verset énekeltetett s aztán megkezdte igen értelmes és sok szónoki szépséggel felékesített beszédjét az igazi és az ál- alázatosságáról. Beszéd után elmondta az apostoli hitformát s végre az egészet áldással fejezte be. Majd leszállt a szószékről s megint visszament az oldalterembe. A gyülekezet e közben még egy verset énekelt s csak az ének végeztével kezdett oszolni, Előbb azonban még adakozni kellett a szegények számára. Egy-egy presbyter rövid nyelű fekete bársony perselyt fogott a kezébe és sorra járta kiki a maga szakaszát. Ez az adakozás, úgy látszik, önként értendő, mert a lelkész nem hirdette ki. Végre mi is távoztunk, s én részemről azt a benyomást hoztam magammal e templomból, hogy francia hitfeleink több tekintetben felyülmúlnak bennünket. Felyűlmúluak pedig főleg az éneklésben és a szónoklatban. De azt is megmondom, hogy mennyiben. Ugy látszik, hogy francia atyánkfiai a vallásos csekményeknél jobban méltányolják az emberi természetet, mint mi. Érzik, sőt tudják, hogy ott, a hol a belsőnek külső nyilatkozatra van szüksége, elvitázhatatlan, sőt majdnem döntő szerepe van a szépnek. Nem emelnek ők mesterkélt hatású templom-épüleieket, nem alkalmaznak szemesiklandozó díszítéseket s nem folyamodnak látványos ceriinóniákhoz; de respektálják és alkalmazzák a mi puritán nézeteinkkel is összeférő művészetet. S nem mondok nagyot, ha művészetről szólok. Mert énekök és szónoklatuk csakugyan öntudatos művészi törekvésről tanúskodik. 0 náluk az ének valóban a fölbuzdult vallásos érzelem imaszerű áradozása. Erő és lágyság rhythmikus hullámzásban váltakozik benne s mindig a nélkül, hogy a végletek felé közelednék. Sem a bekezdés nem rohamos, sem a bevégzés nem vontatott. Az ő hangjaik inkább a szívbői, mintsem a torokból látszanak származni. Hangulatból ered az ő énekök és hangulatot gerjeszt. Nem csak megelőzi az imát és prédikációt, hanem disponálja is a lelkeket. A prédikáció is igazán szónoki beszéd mind belsőleg, mind külsőleg Teljes és öntudatos műgond árad el mind a szerkezeten, mind a kidolgozáson; az elmondás pedig határozottan arra vall, hogy a íraucia theologiai akadémiák egyúttal szónoki conservatoriumok is. Nem elégszenek ők meg az isten adta természetes beszélő képességgel, han un fejlesztik és művelik azt a lehetőség legszélső határáig. A mely tlieologus pedig e részben képezhetetlennek mutatkozik, azt, mint Aescbimanu mondá, vagy más pályára utasit-I ják, vagy, ha különben jeles készültségit, tanárul alkal-I * mázzák oly szakra, a melyen a szónoki qualificatió | nem feltétlenül szükséges. A szó és toll hatalmát, melyre már nagy kisebbségük miatt is oly nagy szükségök van, egyesekért nem kockáztatják. És ezt bizony nagyon jól teszik. Valószínűleg nálunk sem lenne oly gyakori a közönyösség és üres templomok miatti, panasz h i a mi lelkészeink is általában igazán képzett szónokok volnának. A mi már a hallott prédikáció tartalmát illeti, meg kell vallanom, hogy a szónok derekasan megfelelt a várakozásnak. Józan fölfogás, ép logika és kimerítő kerekded kidolgozás jellemezte azt végfogytig. Nem a bibliai hajdankor ködös téréin hozdozta meg a hallgatókat, hanem a mai élet tapasztalati adataiból állitá össze a valódi és az ál alázatosság képeit. Egészben véve igen egyszerű és természetes volt a tárgy fejtegetése, és mégis