Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-16 / 7. szám

data nincs szemünk elé állítva. Zách Klára, Erzsébet, ] a dalnokok, Ali szolgája az által vannak büntetve illetőleg jutalmazva, hogy lefesti őket a költő a legszembetűnőbb vonásokkal a jót mint jót, a gonoszt mint gonoszt. Az érzéki szem nem lát ebben büntetést vagy jutalmat, sőt mivel Erzsébet, Ali elérik céljokat, inkább igazságtalanságot, de az erkölcsi törvényekben hivő lélek > látja, hogy a jó önmagának jutalma s a rosz önmaga büntetés. A jó embernek az isteni szózat, mit lelkiismeretnek nevezünk, adja meg a legszebb s legbiztosabb jutalmat; a gonoszra ugyanaz a biró méri a legigazságosabb s egyszersmind legiszonyúbb büntetést. Legnagyobb áldás — menyország — a jó; legnagyobb átok — pokol — a gonosz öntudat Más jutalmat, más büntetést az erkölcsi érzettel megáldott lény nem vár. VI. Összefoglalás. Foglaljuk most már röviden össze, mely vallású eszméket találtunk a tárgyalt költeményekben vagy más szóval e költeményekből milyen vallásos világnézet tárul szemeink elé. A világnézetnek mulhatlan kelléke, alapja a hit, mely nélkül az embernek a világról nem, hanem csak azon, mindennapi dolgokról lehet nézete, gondolata, tudata, melyek közvetlen szemlélete körébe esnek. Mi a hit ? A hit nem más mint tudat, meggyőződés az istennek nemcsak lételéről, hanem működéséről is, tehát arról ís, hogy ő bennünk is él és munkálkodik. Ha ez a meggyőződés egész lényünket áthatja, úgy hogy a mint ismereteink vezérelnek bennünket a helyes, okos élésben, hasonlókép ez az isteni tudat vezérli minden erkölcsi tetteinket : akkor van igazán hitünk. És ha ez a hit nem pusztán koronként fel-fel villanó erkölcsi rugó, mint midőn egy-egy történeti tény, vagy természettudományi adat, törvény alkalmilag eszünkbe jut, hogy azonnal hasznát vegyük, — hanem összeforrva lelkünkkel ennek tőle elválaszthatlan sajátsága, lelkünknek állapota : akkor nevezhetjük magunkat e minden földi vagyon fölött álló kincs birtokosainak s élvezhetjükazon áldott nyugalmat, mely a hittel teljeseknek igértetett. „Drága kincs tehát a hit", mondja költőnk. Hiszen lia van különbség ember és állat közt, pedig van, mi különböztetne meg bennünket azoktól inkább, mint a hit, mi emelné ki az embert magasabban az állatok sorából, mint annak tudata, hogy mi a végtelen világteremtő és fentartó szellemnek részei vagyunk. „Semmi sincs, a mi az emberi szivet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben, a szenvedélyek s indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná, mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás (Kölcsey). Ha tehát az életet emberi méltóságunkhoz s rendeltetésünkhöz méltó boldogságban akarjuk élvezni : ugy mindenekelőtt erős, rendíthetlen hitet neveljünk keblünkben. De ez a hit nem puszta szájjal tett vallás legyen, hanem szüntelen munkálkodó életerő, mely minden lépten nyomon isteni származásunkat tartsa szem előtt. Ennélfogva minden szenvedéseinkben, — ezt tanuljuk továbbá Arany műveiből, — akármások okozták azokat, akár saját tetteink következménye, emeljen fel bennünket a hit a fájdalomsúlya alól. Mert ha hitünk pusztán vallásos cselekvények buzgós lelkiismeretes elvégzésében áll,ha csak a templomban az oltár előtt érezzük azt, hogy isten gyermekei vagyunk ; a közéletben mindennapi munkánk mellett azonban nem vagyunk képesek e vezércsillagot szemünk előtt tartani s a szerint élni, a hogy isten gyermekeihez illik : akkor a mi hitünk valóban csekély fokkal tart bennünket magasabb emelkedésben azon lényeknél, kiknek isteni tudatuk nincs. A hit, ha cselekedetei nincsenek, meghalt ő magában (Jak. 2; 17. — Zsid. 11). De még az a hit se segit bennünket a tökéletesedés célja felé, melyegészen istenre bizván dolgát, teljes resignatióval belenyugszik nemcsak abba, amit el nem kerülhetett; hanem engedi azt is megtörténni, a mit könnyen elhárít hatott volna. Nem egyedül arra vagyunk teremtve, hogy tűrjünk, hanem hogy munkálkodván tökéletesedjünk. Az a hit lakozzék tehát bennünk, mely a legnagyobb szenvedések közt sem hagy elcsüggedni, hanem tevékenyen működvén bennünk felemel s útat mutat istenhez, mint Ráchelnek, az a hit, mely a bűntudat által lesújtott szivükben azt az istenben vetett gyermeki bizalmat ébreszti fel, mit Imrénél láttunk, az a hit, mely az „örökös reményben" utolsó lehelletileg kifogyhatlan herosokká avat fel bennünk minden szenvedésekkel szemben. így hitünk valóban istennel való közösség, melynek folytán szerencsés és szerencsétlen körülmények közt boldogan s mogelégedetten fejezhetjük be életünk pályáját. Ez a hit megtanít azután bennünk egy harmadik vezéreszmére: az élet folyamának helyes felfogására. Talán semmi sem rendíti meg az emberi keblet, következőleg a benne élő hitet is hatalmasabban, mint a csalódások keserűsége. Pedig láttuk fentebb, hogy csalódásaink okozói igen gyakran egyedül magunk vagyunk. Hatalmunkban áll tehát magunkat a csalódásoktól meg-1 őrizni. Nem kell azt várni az élettől, amit ez nem adhat. „Föltétlen szerencsét vagy szerencsétlenséget nem élvez senki, és alig maradhatunk egy másodpercig ugyanazon állapotban.4

(Rousseau 59 1.) A boldogság nem hull önkényt, érett gyümölcsként tétlen ölünkbe, de ha tudunk érette küzdeni, biztosan elnyerjük. Az emberi lélek és az egész világ úgy van alkotva, hogy a „természethez és emberiséghez hű kebelnek lehet kísérője a boldogság*. (Kölcsey). Miért van ez így, miért küzdelemben áll az élet, a felett gyötörni elménket hálátlan fáradság. „Nem olyanok az én gondolatim, mint a ti gondolatitok és az én utaim, mint a ti utaitok ; mert a mily távol van az ég a földtől, oly távol vannak az én utaim a ti utaitoktól és az én gondolataim a ti gondolataiktól." (Esaiás 55 ; 8, 9. és Róm. 11; 3, 34). A férfi vetkezze le a gyermekek és miveletlenek amaz önzését, mely szerint ők magukat tartják a világ központjának, mintha ő