Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-16 / 7. szám

megőrizték gondolataikat. A confessiók betűit túlragyogta az irás aranyszava, a mely vizsgálódásra int. A megindult bibliai vizsgálódásnak nem állhatják már útját a régi alapra épitett exegetai művek, mivel az, előbb vagy később, de hivatva van arra, hogy megkísértse teljes igazságot szolgáltatni a héber irók félre értett szellemének. Zsoltármagyarázóink azonban meg lehettek elégedve munkálkodásukkal. Azok jelentékeny hatása és álláspontjuk közkeletüsége mellett szól ugyanis azon körülmény, hogy például hazai ó szövetségi irásmagyarázóink, hosszú időn át leginkább a zsoltárokat — mint bizonyosan szerintük is egész kis bibliát— használták exegetai képességük köszörülésére és bebizonyítására. Sajnos, hogy egy jó idő óta sem nyomtatott művet nem produkálhattak, sem érdekeltséget nem tudtak ébreszteni az ó szövetség tanulmányozása iránt, a minek egyik főfő oka, hitem szerint talán épen az ő, önmaguk által is, tarthatatlannak ismert álláspontjukban is kereshető. (Vége következik). RADÁCSI GYÖRGY. TÁRCA. Vallásos eszmék Arany J. költészetéből(Vége.) Zách Klárában pedig az érzéki hatalom, a durva anyagi erő, mely a féktelen boszuvágynak karjaiba egészen oda veti magát, ép úgy el van itélve a szemlélő előtt saját nyilatkozata által, mint a hogy Herodesre nézve kárhoztató itélet rejlik Ráchel szavaiban : „Meg nem ölted volna," Az az asszony, ki „piros vérem hullásáért minden nemzetségét* követeli feláldozni boszujának; a ki mindezeket oly mathematikai phlegmával számlálja el, már nem ura többé magának, hanem féktelen boszu rabjává levén, mint egyéniség meg van semmisülve. Nem Erzsébet * mondja e szavakat, hanem a boszu sátána, mely vad gyönyörrel kéjeleg áldozatainak kínjain. Ellenben a porban, atyja lábainál fetrengő Klára, ki oly igen tudja, minő kincstől fosztatott meg, s oly kimondhatlan mély fájdalmat tanúsit a miatt; utólérhetlen magasságba emelkedik ez őszinte vezeklés által előttünk ama bűnös királyné felett, ki ugyanazt a kincset oly könnyelműen tudá áldozatul oda vetni. De vannak tragikai alkotások, melyekben nem mint az emiitett művekben a bűnös bűnhődése, hanem inkább az ártatlan szenvedőnek jutalmazása, megdicsőülése van előtérbe állitva. Ily nemű tragikumot is találunk Aranynál is. Egyet már láttunk. Alig képzelhetünk ártatlanabb szenvedőt mint Ráchel. Tudjuk mikép jutalmazza őt szenvedéseiért a költői igazságszolgáltatás. Egy részt azon tudat által, miszerint ártatlanul szenved, de másrészt pedig az által, hogy , megnyílnak szemei" és meglátja isten működését. Még egy ilynemű balladája van Aranynak. Drégely hős védője, Szondi, véres küzdelem után, melyben veszett a pogány®, végre golyó által találva elesik. De csak physikai ero törte meg őt s még csak nem is embernek physikai ereje s csak az ő physikai ereje győzetett le. Az a keresztény szellem, mely egyedül Jézushoz folyamodik kegyelemért, egy lépést se tágit azon állástól, melyen hitének védelmére kelle kardot húzni. Biztatás és fenyegetés nem hat a rendithetlen kebelre, „diadallal várta be végét®, az az legyozetlenül halt meg. De még a halálban sem semmisül meg. Ugyanaz a lélek, mely őt«t lelkesité, él tovább és működik a dalnokokban. Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen ha meghal is él, és valaki él és hiszen én bennem, soha meg nem hal. (Ján 11. 25.) Hol vagyon halál a te fulánkod (1 Kor 15 ; 55.). A dalnokok szeretetteljes, megingathatlan ragaszkodása urokhoz »vele halni meg ócska ruhában" szinte oly magasan áll a szolga érzéki gyönyörérzete és egyéniségét feláldozó alázatossága felett, mint Szondi hősi vallásossága Ali zsarnoki erőszakoskodása felett. Ez a tiszta hűség, ez a szent fájdalom, ez a szivemelő lelkesedés a tiszteletre méltó férfin tetteinek emlékénél és mindezeknek érzése ; ez a mivel a dalnokok méltókép jutalmazva vannak ; ez emeli fel őket a szemlélő előtt e fenségnek magaslatára. Míg másrészt a szolga férfiatlan hunyászkodást s földhöz ragaszkodott érzékiséget eláruló szavai, nyilatkozatai eléggé kimutatják számára az emberhez nem méltó alacsony helyet, melyet érdemel. De ne hagyjuk említés nélkül a kedves „Egri lányt" se. Mind ő, mind kedvese gonosz rablók által győzetnek le, kik az éj árnya alatt rejtőzködve orvul támadják meg az egri püspök „pincéjét®. Férfias küzdelemben esnek el mindketten. Az ifjú vitéz bátorsága, s a lányka önfeláldozó ragaszkodása, hűsége kedveséhez, az a gyengéd viszony, igaz szerelem, mely őket életükben s halálukban összetűzi, ezek azon vouások, melyek által a költő személyeit oly megragadó szépekké s őszinte sajnálatunkra érdemesekké emeli fel. Elszámláltuk Arany tragikus alkotásainak legnagyobb részét; tekintsünk most, vissza a tárgyalt költeményekre. A gonosz tetteknek olynemü büntetése s az ártatlanságnak oly jutalmazása, mit az érzéki szem is büntetésnek s jutalomnak ismerne el, Aranynál alig fordul elő. Edvárd és V. László a tett után is csak oly hatalmas királyok maradnak, mint az előtt voltak ; Ágnes asszony iránt a földi biróság nem szigorúságot, hanem kegyelmet tanúsít; az árvafiu a szánalomnak, mély részvétnek szavaival végződik, mely kárhoztatás helyett a büntető bíró kegyéhez fordul. Nem külsőleg bűnhődnek e személyek elkövetett bűneikért, hanem bensőleg vagyis az öntudat által. Az ártatlanságnak pedig viszont azon tudatban van megadva a költői igazságtétel, miszerint ő ártatlan. De vannak költemények, melyekben a személyek e tu-