Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-02-10 / 6. szám

térden alól, s ott mindjárt kezdődött egy magas szárú csizma, melyen a civilisatio suvixja fénylett.® Megjelenése kellemesen lepte meg a társaságot, különösen a világi urakat, s az épen jelenlevő néhány falusi képviselőt, és én jól hallottam, midőn az okoskodó egyházgondnoka szemhunyoritva súgta szomszédjának: ez ám az igazi pap, s a szomszéd nagyon helyeselte a fejével. Bravissimo kurátram! mondám én, az izlés helyes ; e megjegyzés, épen az ön szájából nagy jelentőséggel bir, és én megigérem, hogy ha a tractuális hivatalok lajtorjáján a legfelsőbb fokra jutok, oda fogok törekedni, hogy a papok az ön ízlése szerént ruházkodjanak. Az okoskodi kurátor melegen szorította meg kezemet, s ez időtől fogva minden egyházmegyei hivatalra való szavazás alkalmával nem csak ő szavazott reám, hanem erősen korteskedett is részemre egyházban és a környéken. Hiu törekvés ! Mai napig is elérhetlen magasságban áll felettem a tractuális hivatalok lajtorjájának legalsó hágcsója is.No de quod differtur non affertur. Én tudom azt, hogy valaha nagy ember leszek. Addig is tehát, mig nagyságom elérkeznék, megteszem az indítványt, hogy : a református papok a föntebbi idézőjelek közt vázolt rajz szerént öltözködjenek ; functióikban pedig, a köznapi könyörgések kivetelével, az eddigi reverendát és palástot viseljék. Ez indítvány helyes, okos, bölcs, pompás és dicső, annyira, hogy indokolásra sem szorul. Semmi kétségem benne, hogy elfogadtatik azonnal az egész világon. De mivel a világ sokszor maga sem tudja a maga javát, s találkozhatnak vagy gáncsoskodó természetek, vagy gyengébb lelkek, kik az indokokat is megkívánják : tehát azokat is — más alkalommal — majd kalapál CSEPELI PÁL KÖNYVISMERTETÉS. A csanádi ref. egyház számadása az 1876\7-ik évről s rövid vázlat a csanádi reform, egyház életéből. O&szeállitotta Bahy István lelkész. Egyik közelebbi számunkban a drávafoki egyház hasoncélú és tartalmú évkönyvét ismertetvén, örömünket fejeztük ki afölött, hogy vidéki és pedig kisebb egyházaink is telismerték és felhasználják azt az eszközt, értjük a nyilvánosságét, mely az egyeseket az egyház ügyei iránti érdeklődésre buzdítja, s hasonló évkönyvek által a közönséget egyháza múltjával és jelenével megismerteti. E nemben elsőül a dr.-foki évkönyvet üdvözöltük, de ezzel majdnem egyszerre érkezett hozzánk a csanádi is. Vajha minél szélesebb körben válna gyakorlattá e két egyház kezdeményezése. Kiszámíthatatlan lenne ennek hatása sokféle tekintetben. Már a mult században történt arra nézve egyházkormányzati intézkedés, hogy a lelkészek, egyházuk múltjából a fennmaradt történeti vagy hagyományi adatokat szedjék össze, s lehető hűséggel s körülményességgel irják be jegyzőkönyveikbe. Fájdalom! a mult emlékei összeszedésénél megkívántató érzék nagyon kevéssé volt még ekkor kifejlődve, s a legtöbb helyen megelégedtek azzal, hogy a „legvénebb emberek gyöngült emlékező tehetsége után* száraz katalógusba tették a sok Ábrahám papot, Béni papot stb., hitelkövetelő pontossággal feljegyezvén mindegyik után, ki meddig uralkodott ; mások ugy fogták fel, hogy az egyház történetének anyagát a régi templom — (melyet a rác vagy a török épített „góth stylban*) helyének meghatározása, és a pap és mester közötti örökösödési háború — szolgáltatják; mások ismét saját életrajzukat jegyezték be. Sok fontos dolgokat pedig (mind azt t. i., amit tudni illik és lehet) mint vénasszonyos meséket megvetéssel elhallgattak. Ezen mulasztásokat helyre kell pótolnunk a lehetőségig, mert az egyes helyek történeti ismertetése szolgáltatja az anyagot az egyházmegyék, kerületek, s az egyetemes egyház történetéhez. Nem azt teszi ez, hogy a lelkész vagy akárki más is, évekig tervezgesse, bővitgesse e tárgyú dolgozatát, s midőn már több adatot összeszerezni nem bir, akkor a történeti styl kifogástalan alakjába öntve — állítsa ki magának monumentumul, hanem azt, hogy amit eddig hallott vagy talált azt szerkessze összve, és adja ki. Az ő közönsége, mely bizony elolvassa, ha kap olvasnivalót, öntudatlanul is segítségére lesz neki később, ha nyomtatásban olvassa, hogy még egy réz polturának, vagy egy ócska vas-darabnak is olyan jelentősége van, hogy azt nyomtatásban teszi közzé, ha a határban találtatott. Másik hatása az évkönyvek kiadásának az, hogy ezáltal lehető nagy körben érdeklődést keltünk egyházunk iránt, s méginkább az, hogy az ilyen évkönyv az egyház minden egyes tagjának alkalmat nyújt megismerkedni egyháza jelenével, ha épen nem is erkölcsi vagy közművelődési, de mindenesetre anyagi viszonyaival. Mondjuk ki: vagyona kezelésével és gazdálkodási állásával — számadásával. Erre nézve egyházainknál — népességükhöz képest — kétféle szokás van. Vagy a templomban az egész közönség előtt felolvastatik a számadás, ami annyi mint semmi. A közönség ezt az időtöltés egy nemének tekinti, melynél a számadás elolvasója egy formakötelességet teljesített, a minek alig van egyéb értelme, mint az angol parlament pincéi megvizsgálásának. Vagy a presbyteriumban vizsgáltatik s olvastatik fel egészben vagy több tételeiben, a nélkül hogy a nagy közönség tudna róla valamit, s a régi hibák, defioitek, exherentiák, papíron haldokló követelések, párbér restantiák stb. szállnak évről évre, kurátorról kurátorra. A hanyag — hideg vagy épen ellenséges érzületű egyháztagokat gyöngéden és még is sikeresen emlékeztetni a kötelességhűségre, a híveket, buzgókat áldozatkészeket elismeréssel megjutalmazni, erre semmi út, semmi alkalom. Alapítványok kelnek s tűnnek, alusznak és nem gyümölcsöznek, vagy gyümölcsöznek, de egészen más célra, mint szánva voltak: ennek nincs senki más ellenőre, mint a koronként változó presbyte-