Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-12-08 / 49. szám

meg azokat: , A kidolgozásnak önként két, folyvást egymás mellett haladó, egymást kiegészítő oldala van, nevezetesen a tárgyi, vagy benső, és az alaki, vagy külső kidolgozás. A belső kidolgozásnak 3 mozzanatát különbözteti meg, u. m. a) az értelem felvilágosítást, b) a meggyőződés eszközlésének módját, c) a megindítást; mindezekről külön-külön szakaszokban behatólag értekezik, s kitűzött meghatározásait a magyar egyházi beszédirodalomból merített példákkal világosítja. Felette sajnálom, hogy e pontoknál a tér és idő szűk volta miatt soká nem időzhetek. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy az általa e szakaszokban felhozott útmutató példák némelyikénél szebb, szónokilag tökéletesebb példákat is lehetett volna kiválogatni az összes magyar egyházi beszédirodalomból ; amennyire ismeretköröm és emlékezetem terjed, határozottan állíthatom, hogy az értelem felvilágosítására igen szép példák találhatók Kulifainál, a megindításra a megindítás utólérhetlen nagymesterénél, ki hallgatói szívét valóban viaszként tudta olvadoztatni, — Szoboszlai Papp Istvánnál, nem különben az ujabbak közül Sziládi Jánosnál, kit szerzőnk elnézésből-e vagy következetesen nem is említ. Az 5-ik szakasz a kidolgozásra ad elméleti utasításokat, s megkívánja, hogy az egyházi beszéd szabatos és szép, értelmes és élvezhető legyen. Mindent szemügyre vevő, s gyakorlati példákkal igazolt részletes szabályokat állít itt fel szerzőnk, melyek, — ha jól vettem ki, — arra valók, hogy a leendő szónok öntudatos kezelője lehessen a különböző szónoki fogásoknak s irálybeli alakzatoknak, ezek mind beillenek a tudomány keretébe, azonban én úgy tapasztaltam, hogy a kifejezésben szépségre, könnyedségre leginkább szert tehetünk az elragadó költői s szónoki művek tanulmányozása által, amaz kifejezéseinknek báj, kellem és szép hangzat mellett kellő tömörséget, ez utóbbi pedig hangzatosságot, zeneiséget, s a gondolat és szóalakzatok által meglepő érdekességet kölcsönözvén ! — Általában egész művében tekintet nélkül hagyja jeles szerzőnk a költői művek tanulmányozását, hihetőleg azért, mert tudja, hogy az ifjúság a nélkül is örömest hajlik a költészet virágos kertje felé, pedig hát csakugyan úgy tapasztaljuk, hogy a költészetet szerető egyházi beszédirók többnyire élvezetesebbek és elmondva hatásosabbak is. Honnan van, hogy Lang H. a legmélyebb eszméket is annyi könnyedséggel, s e mellett erőteljjel tudja előadni ? Onnan, hogy — mint életirásából olvassuk •— ifjúkorában ő is teljes bensőséggel tanulmányozta a költészetet! Vagy a magyar-egyházi beszéd-irókra hivatkozva, Tompát, Sziládi Jánost mi emeli oly magasra irály, eszmegazdagság tekintetében? Ha nem a költészet bája ? ! S végre : mi okozza azt, hogy Mitrovics irályán is annyi báj, kellem ömlik el még komoly irányú tankönyv készítésénél is, hogy tolla alatt a száraz rendszerek is megelevenednek, s mintegy kellemesen virágzani látszanak ? ! Bizonyára nem más, mint az, hogy az ő ifjabb korából is nem egy olyan szépirodalmi mű maradt fel, mely felül áll az irály gyakorlat jelentőségén! Ha talán több virágot szednénk is a köl tészet mezejéből, mint megért kalászt; majd a gyakorlat, a helyes szabályok, a másirányú tanúimány leválasztják lelkűnkről azt, ami felesleges. * * * A 11-ik rész, — mint elől jelezve volt, — a „szónoki előadásiról szól; ennek alkatrészeiül helyesen a szóbeszédet (declamatio) és a testbeszédet (actio) különbözteti meg; mely utóbbinak részei: a taglejtés (gesticulatio) és az arcjáték (mimica). Az első fejezet (szóbeszéd, declamatio) első szakaszában a szavalás célját, az idetartozó szabályok osztályozását, második szakaszban az értelmes szavalás kellé keit, 3-ik szakaszában a szép szavalás kellékeit adja elő. Az értelmes szavalás első kellékeül megkívánja az egészséges ép beszédszervet, kiterjeszkedik arra, miképen lehet kipótolni, vagy helyrehozni a beszélő szerv hiányait, ajánlja e tekintetben a mérsékelt hangon való éneklést és világi művek gyakori szavalását, ezek mellett igen nagy szolgálatot tesz a beszédszerv kifejlesztésére, a tüdő és hang erősítésére a fennhangon való tanulás a szabadban. Ajánlja továbbá a kellő szótagolást, szabatos hangsúlyozást, még pedig értelmi és szépészeti tekintetben. A szép szavalás kellékeiül veszi a hanglejtést, ütemet; azután a különbféle érzelmek kifejezési hangjaikülönbözteti meg. Ezek bővebb ismertetésébe, nehogy túlságosan terjedelmes legyen igénytelen munkálatom, — nem ereszkedem, hanem szabadságot veszek magamnak idevonatkozó nézeteimet pár vonással jelezni. Én az élőszóval való előadásnak szerfelett nagy jelentőséget tulaj donitok ; bizonyára ez az, mely az isteni igazságoknak életet ad s ez által a hitet, vallást, tiszta erkölcsöt élővé és munkássá tevén, terjeszti az Isten országát. A legmaradandóbb becsű mű is sikertelen marad a szószéken az egyhangú elmondás által, s viszont aránylag sokkal csekélyebb művek hatnak, sőt könynyekre fakasztanak, s tettre buzdítanak egy jó szónok ajakán; ugyanazért mindannak, ki az egyház szónoki pályára készül, mindent el kell követnie, hogy a szónoki művészetet elsajátítsa, s legalább a középszerűségig felemelkedjék. E tekintetben igen életre való utasitásokat közöl szerzőnk jeles művében, s ha azok mellett én még némelyeket felemlítek, teszem épen az ügy fontosságának érdekében. A helyes és szabatos hangsúlyos olvasás alapja, kellő beszcdszerv mellett, az értelmes szavalásnak ; az ujabb tanrendszer szerint erre különös súlyt kell fektetni már a népiskolában, azonban az itt vetett alapra folytonosan építeni kell a felsőbb iskolákban, azért elegendő tért kell engedni gymnasiumainkban a szépolvasmánynak, szavalatoknak, s mint tudom ez így is van már mindenütt; oda kell törekednie, hogy öntudatosan uralkodhassék bár mikor is beszéde s kiejtése felett az egyházi szónoki pályára készülő, miszerint ennek annyira 98*