Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-07-21 / 29. szám

Páter, ki mesterét megtagadta, később tettét keservesen megsiratta, előadását ekép nyitja meg : „Nem tudom, ugy vagytok-e ti szeretteim ezzel a Péterrel, mint én vagyok. Ha csak bűnét tekintem, azt oly nagynak tartom, hogy föltétlenül kimondom rá a kárhoztatást. De viszont, ha leirhatlan nagy bánatára függesztem szemeimet s látom, hogy a bűn elkövetése után hogyan emlékezik meg az úrnak szaváról, hogyan iizi ki bűnének tudata az éj magányába, kisírandó magát nagy keservesen: szeretnék utána sietni, minden bűnét megbocsátani, megosztani fájdalma könnyeit s a kegyelem reményével vigasztalni szívót." Ezen előadás nagyon jellemző; a bűn fölemlitósén ós kárhoztatásáu egy két szóval siklik át, míg a bánat szép tettéhez érve, szava egész kedvteléssel áradozik. Nem annyira a büu ocsmányságaival riasztani, mint inkább az erény szépségének felmutatása által jóra indítani, ez az, amire ő törekszik. Ha néha szigorúbb hang rezeg meg lelkében, ós szavai közé keményebb nyilatkozat vegyül, ez erkölcsi gyöngéd órzelméuek összerezzenése és önkénytelen kiömlese inkább, mint okoskodásnak s meggondolt büntetni akarásnak az eredménye. Soha sem a bűnöst ostorozza, hanem a bűnt, sőt a szelid gúnyt is, melylyel az erkölcsi ferdeségeket ós emberi gyarlóságokat itt-ott sújtja, soha sem engedi metszővé válni; megnevetteti az embert, anélkül, hogy az illetőt komolyan sértené. Serami sem mutatja jobban, mily uralmat gyakorolt Székács lelke felett a mindent elfedező szeretet, mint az, hogy a satyrára hajló természete mellett is soha szó nem lebbent el ajkairól, mely sebzett volna. Ha az emberek ferdeségei, melyek átható látását el nem kerülhették, elmóncségét olykor-olykor finom gúnyra indítják is, csakhamar meglátja és méltatja a jóravalóságot s ahol csak alkalmazható, ugy vélekedik, mint első Napoleon, ki Muratról igy szokott volt nyilatkozni: Murát nagy bolond, de a legjobb lovassági generális. Székácsot nem csak szerető szíve, de derült kedélye is inkább az emberek fónyoldalainak szemlélésére vonzotta és beszédeiben örömestebb foglalkozott a leg;obb lovassági generális tulajdonaival, mint a nagy bolonddal. -— A szószék, mint befolyása és diadalainak színpada, soha sem hozta kísértetbe, hogy azt személyes indulatai vagy muló kedvszesszenósei kielégítésére használja. Nem tartozván azon emberek közé, kiknek az elmés ötletek, ha mindjárt ki nem mondhatják, oldalukat is kifúrná, gazdag kedélye játszi villanásainak s elmefuttatásainak is az életre kiható nemesD eredményeket kívánt biztosítani. Ez uton jöttek létre klassikai zamatu epígrammái és satyrái, melyek mint nemes humoru szüleményei mosolyogva feddőznek, és sarcasticus célzásaik dacára nyugtatva ós enyhítve simulnak az emberi szívhez. E tulajdonok dicsérik az embert, de sokat levonnak a költői műalkotások aesthetikai becséből. Mert különösen a satyrának, hogy az legyen, aminek fogalma szerint lennie kell, nem az a feladata, hogy simogasson, hogy az emberi fonákságokat puha legyintéssel illesse s megnevesse, ami rostálgatásainak könnyen oly szíut adna, mintha a megrovott bajok megszüntetését maga az iró sem tartaná komolyan sürgetősnek; hanem ugy kell forgolódnia, hogy a guny ostorhegyóre vett társadalmi kinövések az elevenig ható csapások alatt nyögni Játszassanak. Ez élesség azonban ellenkezett Székács természetével s ártatlan csipkedései, enyelgő tréfái nem annyira satyrikusnak, mint inkább humoristának minősítették. Finom izlóse rá is vezette nemsokára azon műfajra, melyben egészséges humorát egész fényében tündököltethette. A népies költészet felé fordult, s „Hedri Tamás vagy a véletlen csattanás" ós „Dombi János vagy a hazajáró lélek" cimü tréfás beszélteiben fűszeres előadasi modora ós jókedvűn csipkedő gúnyja az ártatlan előítéletekhez, melyek ellen küzd, oly szépen talál, hogy a forma ós tartalom közti teljes összhangzatnál fogva a tiszta műélvezetet semmi sem zavarja. Azonban szószék és irodalom együttvéve is csak szórványoson és időszakonkint vehették igénybe lelki tevékenységét. A tér, hol gazdag szellemét egy folytaban lobogta tá, az a társas élet volt, melynek ezernemű érintkezései elméjét, nem hogy fárasztották volna, inkább élénkítették, ós csak alkalmat szolgáltattak neki, hogy termékeny értelmét érvényesíthesse, hasznosíthassa. A derült és közlékeny vidámság, melyet arca kifejezett, mindig olyanul mutatta be őt, mint ki ura helyzetének, kire nézve semmiféle munka nem terhes, s ki szent hivatásu méltóságának tudatában minden körülmények közt biztosan lép föl. Általában társalgását a műveltség mester művének kellene mondanunk, ha nem tudnók, hogy annak is az elbájoló kellemet az kölcsönözte legkiváltkópen, hogy szerető szivének volt természetes kifolyása. — Amint valamely társaságban megjelent, a közfigyelem, anélkül, hogy kereste volna, azonnal feleje foidult, s akkor aranyos kedélye, mozgékony, é.énk szelleme mintegy villanyos szikrákat hányt, nemhogy égessen, hanem hogy melegitseu, világítson. — Hány üdvös eszméje öltött ez úton szárnyat s föl lett közönségesen karolva, mely más különben tán csak nagy későre, elkónyszeredve ós inaszakadtan juthatott volna érvényre! Nem nagyitok, ha azt mondom, hogy életében kivívott nagymérvű sikereit kilenc t.izedrószben azon rábeszélő könnyedségnek köszönhette, mely kedvessé tett rajta mindent : tervezgetéseit, kéregetéseit, sőt még feddőzéseit is. Azonban a történelmi igazság ellen vétenék