Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-06-30 / 26. szám

gatása után az aránylagos költségvetés elve, mely szerint ezentúl elmarad az esperesi adószedési ív sok mindentéle rovata, pl. az agentialis, pengőkrajcáros stb. ; hanem minden lélek után kivettetik 27a ezt egy summában befizeti minden egyház az esperesnek, ez az egyházkerületi pénztárnoknak és ebből fedeztetnek összes egyházigazgatási és iskolai kiadásaink. Sokkal egyszerűbb s igazságosabb adózási és adókezelési mód, s emellett a gyülekezetekre nézve nem terhesebb, mert az így kivetett adó néhány forinttal még kevesebb, mint amennyit az egyházak sok mindenféle címen 1876-ban befizettek. A mult évi közgyűlés egy bizottságot küldött ki oly célból, hogy ez a mostani közgyűlésre adjon be javaslatot aziránt, hogy a tanárságról lemondott B a 11 a g i M ó r iránti elismerése, hálája az egyházkerületnek miféle külső jelvény által is fejeztessék ki ? A bizottság most jelenté, hogy amennyire a megtisztelendő volt tanár érzelmeit ide vonatkozólag kipuhatolhatta, legszebb és legkedvesebb emléknek vélné, ha egyházkerületünk ezen nagy érdemű volt tanárának nevét egy alapitványtétellel örökítené meg. Nagy helyeslésével találkozott a közgyűlésnek ezen javaslat, és a főiskolai pénztárból 300 frt „Ballagi-alapitvány" létesítésére határozott fordíttatni, mely alapítvány kamatai a pesti ref. theologiaiintézet egyik szorgalmas növendékének jutalmazására fog fordíttatni. Ezzel kapcsolatban a volt tanítványok részéről jelentetett, hogy ők is legcélszerűbbnek vélik a Ballagi iránti kegyelet által nyújtott és általuk gyűjtött összeget ezen célra fordítani. Bejött eddig 160 Irt és egy császári arany, ezenkívül évenként 24 forint ajánltatott. Nem nagy az összeg, de reményijük, hogy nem a végnél, hanem a kezdetnél vagyunk. A harcias tárgyak a gyűlés közepére és a legvégére maradtak. Felolvastatott a szent István megünneplési rendelet, igen, de utána mindjárt az ezt visszavonó i intézmény ; mit szóljunk hozzá ? szolgál tudomásul. De nem így a másik. Közönségünk olvasta ezelőtt néhány héttel a tiszáninneni egyházkerület feliratát az iskolai autonomia ügyében, s abból értesült, hogy a kormány az osztály összevonási, s a felmentés körül eddig gyakorolt jogait egyházi főhatóságainknak miként szorítja szűkebb és szűkebb körre; azt is tudja a t. olvasó, hogy mi protestánsok mily féltékenyen ragaszkodtunk még nem rég is önkormányzati jogainkhoz, azonban az utóbbi tíz év alatt sokszor szemet hunytunk azoknak csorbitgatásakor, nem aggódtunk, hiszen vérünkből való férfiak ültek és ülnek a kormányon, kikről tudtuk, hogy csak javát akaiják nemzetünknek, nemzetünk érdekeitől eltérő érdekeink pedig nincsenek. De mindennek van határa. Egyházunk nem áldozhatja fel teljesen oly drágán szerzett jogait, azután még principiis obsta. Heves és lelkes harc fejlett ki ezen miniszteri intézmény felett és bár tudjuk, hogy egy kis felügyelet nemcsak jogos, de szükséges is reánk protestánsokra is, mert hát néhol-néhol bizony a jóakarat s szívesség szellője kissé bőre szétterjeszti az autonomia köpenyét s túlenyhék vagyunk, de hát mégis elmulaszthatlannak láttuk megkérni egy feliratban a kormányt, hogy a felügyeleti jogot ne változtassa át kormányzássá, és azon szín alatt, hogy ellenőriz bennünket, ne kobozza el önkormányzati jogainkat. Ezen egyházalkotmányos vihar után lecsendesültek ismét a kedélyek, s haladtunk szorgalmasan temérdek ügyeink letárgyalásában. El is ment szépen, s péntek este már csak egy közgyűlési tárgyunk maradt más napra és a konsistorium. De az egy tárgy hozott ismét keserűséget. Szilády Áron ezelőtt másfél évvel felvállalta, hogy a Ráday-köny vtárt rendezi, haladt is az első félévben szépen, de egy év óta ismét fennakadt a munka. Ezt jelenti a felügyelő bizottság s a vége az lett, hogy Szilády Á. a könyvtár kulcsait letette a tanácskozás zöld asztalára. Most ismét ott vagyunk, ahol másfél évvel ezelőtt voltunk. Törvényszéki ügy volt jó halmaz, de keserűség nélkül intéztetett el mind. F. J. Karsay Sándor, dunántúli ev. superintendens egyházlátogatási útja a Kemenesalji egyházmegyében. (Vége) F. hó 12-én a reggeli órákban történt az elindulás Magasi felé, mely gyülekezetnek küldöttei egész a högyészi faluvégig jövének el kocsikon s lóháton a superintendens ur bevonulása fényének emelésére. A falufelé közeledve már távolról erős harangzugás, egyes mozsárlövések hangjai ütötték meg a közeledők füleit. Ez a körülmény, a tornatéren magasra felhúzott nagy nemzetiszínű zászló barátságosan integető lobogásával együtt már előre jelezte, hogy a gyülekezet népe bir tudomással arról, hogy vendége érkezik, s várja is azt. Jól is jelezte ! A magasi gyülekezet csakugyan ugy mutatta meg fopásztora megérkezése felett érzett örömét, hogy ezen öröm őszinteségében kétkedni egyáltalán nem lehetett. A paplak felé kanyarodó uton egy diadaliv alatt el, gályákból készült allééban, a diszes egyenruhába öltözött s katonás magatartású tűzoltók által képezett sorfal között, robogtak az érkező kocsik a paplak elé, melynek bejárata virág- és cserfakoszorukkal felékesítve, már messziről látható „Isten hozott"-tal üdvöz]é a közeledőket. A kapu előtt tizenkét, fehér ruhába öltözött hajadon, fejükön hosszan lecsüngő boncskoszoruval, virágokat szórt a főtisztelendő úr lábai elé, kifejezést adandó azon tisztelettel párosult szeretetnek, melytől eltelve, szivük e napon a szokottnál hevesebben dobogott. Csapli István, esperes s helybeli lelkész úr emelt először szót üdvözlésére. Költői emelkedettségü beszédének menete, rövid és halvány vázlatban a következő : Midőn valamely házba egy kedves vendéget várnak, nemcsak a napok elmultát, hanem még a percek 52*