Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-06-30 / 26. szám

is viszi, hogy a mihez hozzáfog, annak ugyan nyaka törik. Azt mondja nevezetesen csakhamar : »A kis gondolkozó fej hideg mint szobor ... Hunytod felett szülék szivén ül a s z o m o r.(

< íme egy újonnan gyártott szó, melynek a rím kedvéért kellett megtagadni önmagát, s levetkezve ősi alakját szomorúan kelle meghúzódnia bénán a versszak végén a szomorúságnak. ^Éltünk fái közt, ha fú az enyészet szél. Közzülünk az eró's férfi is sirba kél.K Ott talán, hol szerző lakik, az ember maga lábán megy a sirba ? mert hát másként nem lehet ama két gyönyörűséges verssort megérteni. De még ez csak lenne, a hogy lenne, hanem az az utólérhetlen költői kifejezés, az tetőzi be az egészet! Valóban nem tudja az ember, hogy nevessen vagy boszankodjék ? mert még egy iskolás gyermektől is többet lehet várni, mint ez az élettől búcsuzó ékes rigmus. 3 Leszakasztott öledből a Halál zordon szele, hogy a Szerető' édes jó anyát Édes öröm nélkül hagyja.® >5

Itt nyugszik nyics Kit a halál bícs kája — levága.® Igy volt felírva a d i csizmadia fejfájára is szomorú tanuságul az élőknek, hogy kit takarnak ott a hantok. Igen ám, de azt csak — körülbelől — csizmadia irta fel és nem is kivánt magának az által irodalmi nevet szerezni; a szerző úr pedig rektor és irodalmi férfiú is akarna lenni, hát csak megvárhatjuk, hogy ilyen ember nagyobb szabású munkával álljon a nagyérdemű közönség elé, s csak azután merje mondani : ecce homo ! Berekesztésül lássunk még egy épületes példát: sTudom szívetek fáj, a Midőn kis lakótok eltér ; S házatok helyett a sirba Leszen nekem örökös tér.* íme a rím-hajhászás mily kificamodott észjárásra viszi a t. szerzőt. Miután „tér"-nek kell lenni az utolsó tagnak ; tehát a szó belső tartalmával nem is törődik, csakhogy külsőleg mutasson valamit. Térséget csinál a sír szűk nyilasából s igy lesz aztán e v. sz. egy fából csinált vaskarika. Különben nem vesztegetem rá tovább az időt, csak azt teszem még hozzá észrevételeimhez : hogy Juhász úr munkája a gyarlók közt is az utolsó. XXXV. Ifjú férj felett. Ez a szerkesztő munkája. Vers, mert ha az ember olvassa, a sorok végei rímelnek s helyenként még a rythmus is feltűnik ; de hogy aztán mi benne a költői, mi benne az, ami az embert többékevésbé meghatja, fellelkesíti ? azt én meg nem mondhatom, mert bizony minden keresés dacára is azt benne fel nem találtam. Ennek oka különben az is lehet, hogy én, mint egyszerű falusi tanító, (nem rektor) ki költészettel nem foglalkozom ; nem tudok sem oly magasban repülni, sem oly mélységben járni, mint t. Z. K. úr. fcz az egész verselmény különben mind béltartalmát, mind külalakját tekintve, nem egyéb, mint egy szóhalmaz ; lássunk belőle egy pár mutatványt : .->Gyász koporsó ki van téve, Benne nyugszik egy halott, Aki eltávozásával Itt nagy fájdalmat hagyott ; Nagy fájdalmat a jó nó'nek S minden rokonainak, Kik felette most fájdalom S részvét könyet hullatnak.® Vers ez annyira, amennyire, szó sincs róla, a csontváz meg van; hiszem is, hogy az. a közönség, mely előtt el volt mondva, igen érzékenyen könnyezhetett : ámde — mint fentebb mondám, — ez nem elég arra nézve, hogy megállja helyét mint papírra nyomott és pénzért árult portéka is ; mert ahoz egy kissé emelkedettebb eszmemenet s a gondolatok csinosabb csoportosítása szükségeltetik. A fent idézett néhány sort mindjárt az elejéről vettem a műnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy bár honnan, bármely részéből vegyem is az idézetet; mindenkor ily gyarló, rokonszeuvtelen arccal fog az megjelenni. Vegyünk pl. elő csak úgy vaktában néhány sort: »Lásd, óh hányszor megtörténik hogy az utas örömmel Ül a sajkára és vigan evez a vidéken el : Örömkönyek ülnek arcán, hogy reménye teljesül; Másik percben zúg a szélvész s a sajkája elmerül ; A szélvész által korbácsolt habok összeütköznek Feje felett, és — örömi hirtelen elenyésznek.* vagy pedig tovább menve : sZugó vihar támadt, amely ti élet sajkátokat Széjjel zúzta, ezért hallatsz most oly síró hangokat.8 De nem idézgetem tovább e gondolatszegény verssorokat, hiszen az eddigiekből meg lehet ismerni csontját, velejét. Azzal védekeznek különben, a Búcsúztató Tárháza írói, hogy ők a népnyelvén írnak, tehát a magasabb hanghordozást kerűlniök kell. Engedjenek meg Önök, de én azt mondom, hogy az, mit használnak, nem a nép nyelve, az a nyelv sehol nem létezik, csak Önök csinálták azt Önmagoknak. Ha népiesen akarnak írni, tanuljanak a koszorús költő Arany Jánostól, hiszen ki tudja egyszerűbben és mégis elragadóbban kifejezni a nép érzelmeit? Ö találta fel valóban a nép nyelvét, ő legyen hát mintaképe annak, ki népköltészettel akar foglalkozni. Ki kell még jelentenem ; hogy Olasz Lajos bogyíszlai néptanító munkája mint értékes kő csillog a sok értéktelen kavics között, úgy, hogy mikor az ember azt elolvassa; szinte hajlandó megbocsátani ő érte a többiek gyarlóságát is. Miért nem vesznek tőle példát társai ? — s ha csakugyan rignrasos búcsúztató kell; —miért nem fordítnak arra annyi gondot s figyelmet mint ő ? Van egy pár vagyis másfél prózai darab is a füzetben. Az egész Varga Sándor hajdú-bagosi, a fél Flóris Benő iatai rektoré. E másfél próza azt bizonyítja, hogy sokkal jobban tennék mindnyájan, ha kötetlen beszédben raknák gondolataikat papírra, mert így bizonyos sikert aratnak.