Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-05-26 / 21. szám

nek vagyunk hívei és az a mostan fennálló egyházi alkotmány szervezetünkben, még pedig úgy a népesebb egyházközségekre és az egyházmegyékre, mint az egyházkerületi fő testületekre nézve, — nem ugyan mindenütt a szó szoros értelmében szigorúan — hanem ami történeti multunkban gyökeredző követelmények és ami sajátságos speciális viszonyainkhoz képest — keresztül is van vive. E tekintetben a papi és világi elemnek egymással szembe állítása és a számokban való egyenlőségnek — paritásnak — igénye egyházmegyéink közgyűlésein kivül — legfölebb az ujabbkori vitatkozásokban jutott felszínre; de nem bírja alapját és támaszát egyházi életünk történeti múltjában. Éppen azért — nézetünk szerint — határozott ellenzésre találna egyházkerületünkben, és az óhajtott egyesülés létesülésének képezné alig elhárítható akadályát minden olyan merev álláspont, amely reánk nézve a paritás mindenütt szigorú keresztülvitelének foreirozásával a világi elemnek a múltból jónak bizonyult, s alkotmányunk alapintézményévé vált túlsúlyát saz egyházi élet vezetésében való befolyásának mértékét és módját csökkentené. Másképen áll a dolog a két elem passiv választási képességének egyenj o g u s ágára nézve, amelynek birtokában vagyunk most és amelyet fenntartani óhajtunk jövőre is. Emberek vagyunk, emberekkel és emberekre kell számitanunk, s elismernünk, hogy az egyház iránti érdekeltség folytonos ébrentartásának eszközei nagy részben a befolyás tudatában rejlenek. E tudat önmagában bírja j a vele járó erkölcsi kötelességek teljesítésének mozgató erejét. E mozgató erő serkent az áldozatkészségre észben és vagyonban, amelynek oly szép emlékeit adá át a mult a jelennek virágzó egyházainkban és tanintéze- ; teinkben. Ezért ragaszkodunk a leendő országos egyházalkotmány keretében is a papi és világi elemnek nálunk consolidálódott eddigi viszonyához. De ezt egyházkerületünk annyira belélete viszonyának tekintjük, hogy, a mi nézetünk szerint, különben is csak az általánosabb elveknek közösségét igénylő országos alkotmányban való egyesülésünket a testvér - egyházkerületekkel gátolni nem fogja. 4. Hasonló nézetben vagyunk az egyházi és világi kettős elnökség kérdésében is. Nem bocsátkozunk e téren elméleti vitatkozásokba. Előre tudjuk, hogy megegyezésre a vita úgy sem vezetne. Hanem elfoglaljuk mi is a történeti alapot, mint a Királyhágón inneni testvér-egyházkerületek, és ezen szintén bel kérdésben meghagy andónak véljük, ugy a Királyhágón inneni, mint az erdélyi egyházkerületekben továbbra is azt az u s u s t, amelyet a történeti fejlődés és a concrét viszonyok életbeléptettek. E viszonyok pedig külömbözők ott és itt s miután ezek képezik az ususnak és szabálynak anyagát, ez az anyag, amíg önmagától nem változik: erőszakkal alakítani nem lehet és nem szabad. 5. Azon elvnek keresztülvitele, hogy az egyházi igazságszolgáltatás az egyházi igazgatástól teljesen külön választassék, részünkről semmi ellenzésre nem talál, sem nehézséggel nem jár, miután egyházkerületünkben ezen elv, az egyházközségeket kivéve, már is keresztül van vive. Sőt a reméllett közös alkotmányban egyházi törvénykezésünk szervezete, amely ez idő szerint csak két forumot számlál: egy országos egyházi főtörvényszék felállítása által a szükséges betetőzését nyerhetné. (Vége következik.) KÖNYVISMERTETÉS. Válasz a „Protestáns halotti húcsuztatók tárházára" Tóth Dániel ur által irt bírálatra.^) Tiszteletes Tóth Dániel nagy-kolcsii ref. lelkész ur a „Protestáns egyházi és iskolai lap" hasábjain kegyeskedett a „Protestáns halotti búcsúztatók tárháza* cimmel szerkesztésem alatt évnegyedenkint megjelenő füzetről megemlékezni. En részemről nagyon lekötelezve éreztem volna magamat, sőt hálás köszönettel veendem vala, ha az általam szei'kesztett füzetek tartalmáról higgadtan, tárgyilagosan Ítélve, egy lelkésztől várható galainbi szelídséggel figyelmeztet a hiányokra, és jó indulattal tanácsol, vagy utasit a tökéletesebb tartalom előállítására. Ámde ő a helyett megfoghatatlan goromba, sággal — cynismussal, — személyeskedik, piszkolódik. Hát illik az egy lelkészhez? akinek leginkább megérteni s követni kellene azon apostoli intést : „egymásnak terhét hordozzátok s ugy töltsétek be a Krisztus törvényét." Hiszen, ha én a füzetek tartalmát tökéletesnek állítottam s minden keletkezhető bírálat jogosultságát *) Mindamellett, hogy lapom a zsinatelőkészitő tárgyalások közlése miatt szerfelett igénybe van véve, mégsem tartottam méltányosnak elzárni Zih Károly ur elöl az önigazolási tért, amennyiben Tóth Dániel ur birálata őt nemcsak rosz irónak, hanem hanyag, lelkiismeretlen szerkesztőnek is mutatta be. Hogy e válasz T. D. ur bírálatát mennyiben cáfolja, azt megítélni a t. közönség dolga. Részemről csak annyit jegyzek meg, hogy mióta kritikai irodalom létezik, még nem irtak olyan roszaló bírálatot, melyet a megbírált iró gorombáskodónak, személyeskedőnek nem talált volna. A roszaló szó, ha száraz objectívitással ejtetik, szivtelenség jeleül, ha elmésen mondatik el, kárörvendező roszlelküségnek magyaráztatik. Igy állván a dolog, miután e közléssel a méltányosságnak eleget tettem, ez ügyet teljesen befejezettnek declarálom. E sorok ki voltak szedve, midőn Tóth Dániel ur, e piszkolódó, üres cáfolatra., melyet időközben Zih Károly ur kibővítve Tárházának egy uj füzetében is közzé tett, viszonválaszt küldött be hozzánk, mellékelve egy hozzá ez ügyben intézett magánlevelet, melyet közülni lehetetlen, de sejtetheti kedves tartalmát az utolsó sor: ^tiszteljük mindnyájan, mint a kutya a verem tetejét.® Ez mutatja legvilágosabban. hogy legokosabb lesz véget szakítani minden további vitatkozásnak, mert itt világosan áll: seu vinco, seu vincor, semper ego maculor. B. M.