Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-05-19 / 20. szám

által az államkormánynak, miszerint annak megítélése is, hogy kik bocsáthatók magánvizsgára, kiknek engedtessék meg az osztály összevonás vagy valamely tantárgy alóli felmentés, elvonassók az autonoin joggal bíró iskolai hatóságtól és ezt a kormány gyakorolja a legapróbb részletekig. Mert ily engedmények vagy károsak a tanügyre nézve, vagy nem. — Ha károsak, azokat sem egyik, ' sem másik hatóság meg nem adhatja : ha nem károsak, az önkormányzat elvéből foly az, hogy azokat, az iskolát saját költségén fentartó hitfelekezet hatósága megadhassa, s idegen befolyástól ne tótessenek azok függővé. Az iskolai autonoinia követeli azt, hogy aki az iskolát fentartja, arra nézve azon jogkörrel bírjon, melylyel bír az állam a maga által fentartott iskolákra nézve ; különben az autonoinia csak illusorius jog. S ezen helyes felfogás szerint Ítélve meg a dolgot, egyházkerületünk — tisztelettel bár, de kénytelen kijelenteni, hogy a protestáns egyház soha, még a dikasztériumok idejében sem állott szembe oly apró részletekig való beavatkozással iskolai ügyeibe, — mint a minőt most sajnosan kell tapasztalnia a parlamentáris kormány részéről. 2. Ugyanezt mondhatjuk a 2-ik pontra nózve is, mely egyházkerületi gyülésünkön általános megütközést szült; nevezetesen, hogy a „jus supremae inspectionis" téves magyarázata, s az azok alapján kiadott miniszteri rendeletek autonomikus jogainkat alapjában támadják meg. Mert ha a „jus supremae inspectionis" jogkörét lehetőleg kiszélesítjük is ; — ha elismerjük is azt, hogy az államnak van joga törvényben megszabni az iskolai tantervet, van joga megszabni az abba beillő egyes tudományokat; — ha elismerjük is, hogy van joga megkívánni a hitfelekezetektől, hogy iskoláik a kor követelményeinek, s a tudományok fejlődése szerint, az iskolaügy céljának, közmivelődést előmozdító feladatának minden tekintetben megfeleljenek: de, hogy ezen ügy feletti rendelkezésnek minden szálait kezébe ragadja az államkormány, s ezáltal csupán mechanikus tevékenységre, s az iskolák fentartási kőltsógeiuek fedezésére szorítsa a hitfelekezeteket, s ezáltal öntevékenységüket mint egy megzsibbaszsza, s a tanügy, a közoktatás terón a versenyt akadályozza, — ennek helyes, célirányos és jogos voltát el nem ismerhetjük. Már pedig a közoktatási m. kir. minisztériumnak mostani eljárása, rendeletei, különösen a kéz- | alatti 1837/9. sz. a. kelt rendeletnek célja s irányzata nem más, mint a melyeket elsoroltunk, — azt, bárha akarnók is, — el nem titkolhatjuk magunk előtt. És bármennyire óhajtanók is a magas kormány ezen eljárását az irántai őszinte bizalom szemüvegén tekinteni, s a rendelet sorai közt alapos okot keresni arra, hogy sok áldozattal fentartott tanintézeteink körül önrendelkezési jogainkat, miért kivánja ennyire korlátozni, holott mi protestánsok, — erre okot nem adtunk, s adni nem is szándékozunk, — megvalljuk, ezt az okot abban nem találjuk fel. Mert, ha netalán azon ok forogna fen erre nózve, miszerint az iskolákat fentartó hitfelekezetek közt vannak oly töredékek, melyek egyházi s iskolai autonomiájokat államellenes célokra használják fel, — mi ev. reformátusok ettől a hazafiatlan. s bűnös törekvéstől, — nemcsak távol voltunk mindig, hanem honpolgári kötelességünknek ismertük az állam céljai előmozdítását, magyar nemzetiségünk terjesztését s erősbitését. fia vannak, kik az autonómiának áldását nem méltányolva,, eszközül használják államellenes célokra, bűnhődjenek azok, — de egy sorba állítani bennünket is az ilyenekkel, — s egyforma korlátozó rendeletek szűk keretei közé szorítani iskoláink körüli önrendelkezési jogainkat, megegyeztetni nem bírjuk az osztó igazsággal. 3. Yégre egyházkerületi gyülósünk általános megütközéssel vette a fent tisztelt rendeletet, mint olyat, mely szükségtelenül s a közoktatás kárára, öszpontosítani igyekszik a hatalom kezében a közoktatás ügye körüli rendelkezést. Azt hisszük, s államéletünk fejlődésének története is azt bizonyítja, hogy a protestáns tanintézetek eddigelé nem voltak a hazának kárára; szervezetünk, az azokban fentartott tanitásmód s az ezt elősegítő eszközök, az iskolák szellemi, erkölcsi irányzata s előhaladásuk, ha nem legfényesebb sikerrel is — megfeleltek a nemzet várakozásának. Az egyház egyeteme legalább mindig arra törekedett, s a menynyiben áldozatkészsége engedte, igyekezett iskoláit oly álláspontra emelni, azon színvonalon megtartani, melyen azok a nemzeti közérdekeknek hasznos szolgálatot tegyenek, s ennek elismerése sok részben át van adva a higgadtan ós igazságosan biráló történelemnek. Es épen ezért fájdalmasan sújt bennünket annak tapasztalása, hogy ugyanezen iskoláknak fennállása,