Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-28 / 17. szám

a családban egy jó atya, hogyha kidől, ne kisérje sírjába ilyen szózat: „hála az Urnák, ki megszabadított tőle e napon bennünket/' hanem zokogva boruljanak koporsójára a fiak és leányok, a kiket nevelt a gyülekezetben, ezt mondván: „jaj nekünk, ki szabadit meg minket? Kidőlt a mi oszlopunk, lehűlt a mi fejünknek koronája !" Ha igy lenne ! De mások meg az atyaságot másként magyarázzák s elhitetik magukkal, hogy mivel ők elsők a családban, joguk van arra, hogy semmit ne tegyenek s a családtagok épen arra valók, hogy ő atyaságának gond és munkanélküli életet biztosítsanak, hogy szolgáljanak néki. Teljességgel nem. Egy családfőnek nem csak jogai, de kötelességei is vanntk. Egy jó atyának első és utolsó, tehát egyetlen kötelessége, hogy szeresse övéit teljes szivéből, teljes lelkéből és minden erejéből, hogy boldogulásuk ott lebegjen előtte folyvást, mint egy fényes felhő. Ha szeretni fogja őket, akkor áldoz is értök mindent, ha szivén viseli boldogságukat, akkor eltűri részükről a méltatlanságot is. Mert bizony mondom, hogy méltatlanságokkal kell küzdeni s ez azon veszedelmes kő, melyen annyiunk igyekezete bukott már fel ugy, hogy azonnal nyaka törött. Azért mindenekelőtt önzetlen , tiszta lelkesedés, pályatársaim! Ez le fogja küzdeni az akadályokat, elszenvedi a méltatlanságokat, megtermi a tiszteletet. E nélkül azonban bekövetkezik az a nagy hibánk, hogy nem tudj u k, v a gy nem is akarjuk magunkat nélkülöz hetienné tenni híveink előtt, ők meg ilyen módon nem érezvén szükségességünket, azt nem tudják belátni, hogy tulaj donképen miért is fizetik ők a papot? Az az ember, a kit ők elsőnek választottak maguk fölé, a kinek életéből, mint egy tükörből, önnön cselekedeteik számára szeretnének utat kinézni, minden inkább, csak az nem, a minek lenni tartoznék. Lelkészi kötelességét ugy teljesiti, mint a robotot s maga ellenkezőjét cselekszi annak, a mit prédikál. Hogy folyamodjanak Ők ehez az emberhez, mikor az még azt sem szereti, ha valaki bizalommal fordul hozzá vagy szerinte — alkalmatlankodik. Valóban nem szereti. Mert mogorva szobatudós, egyedül gazda, meg Isten tudja mi s pap csupán addig, mig templomban van. Azután nem az. Azután magának él. El kiki annak, ami az ő szenvedélye. Pedig szerintem igazi hivatása csak a templomon kivül kezdődik. Pedig itt csak az Isten ügye, a gyülekezet boldogsága lehet szenvedélyünk. A kié nem az, ne lépjen e pályára. Egy község felvirágoztatása, boldogsága, jóléte, élete tétetik kezeinkbe. Ide lelki erő, áldozatkészség, nem lankadó kéz, szent lélekkel teljes szív kívántatik. Óriási felelősséget vállal magára, ki ide lépett • azért minden ember próbálja meg előbb önmagát. Mert ha majd azt kell látnia valaha, hogy gyülekezete napról-napra sülyed, ugyan mit fog cselekedni ? Talán azzal vigasztalja magát, hogy őt lelke nem vádolja, mert mindent megtett, amit tehetett? Bizony nem tett. Ha egy lelkiismeretes lelkész ki bir emelni egy népet a bűn fertőjéből, úgy hiszem egy másiknak sokkal kevesebb fáradságába kerülne a még meg nem romlottat a becsületesség utján megtartani. De mikor azt látom (hiszen itt van a példa hozzám közel), hogy egy még nem régen is jóhirü, népes, gazdag gyülekezet mint rohan hanyatt-homlok a veszedelem örvényébe, mint megy tönkre erkölcsileg és anyagilag s mindez a lelkész rosz vezetése miatt : akkor megvallom, elkeseredés támad bennem s nem értem, mitnódon követelheti ily ember önnön számára a tiszteletet ? Irtózatos vád nyomhatná lelkét az ilyennek s bizony nem tudom, hogy miként adnék számot az ő helyén sáfárkodásomról ? Igen, magunk vagyunk az okai, ha nem tiszteltetünk. Mert igen sokszor amellett, hogy e tiszteletre a papi cimen kivül egyéb jogigénnyel nem bírunk, még büszkék ís tudunk lenni A mi mesterünk, — a kit pedig követni tartozunk, — „leült a koldusok közé és felemelte őket, felmagasodott a királyok előtt és megalázta őket." Mi ? épen az ellenkezőt miveljük. Szegényebb sorsú híveink irányában (amint nem egyszer láttam) hidegek, udvariatlanok vagyunk, mig a tehetősbekkel szemben csupa nyájasság, csupa jóakarat. Pedig egy prot. papnak sohasem szabad méltóságáról annyira megfeledkeznie, hogy a legmagasabb rangú hívének is kegyét hajhássza és sohasem szabad annyira éreznie méltóságát, hogy a legutolsó szolga irányában is hideg, talán büszke legyen. Hát azt a megbocsáthatatlan bűnünket emlitsem-e, hogy tanulni nem szeretünk. Hogy legtöbben alig várják, hogy kikerülvén az iskolából, örökre keresztet vethessenek bármi néven nevezett hasznos tudnivalókra. Legyen az könyv, legyen az lap, mihelyt egyszer irva van : anathema sit. (Természetesen ez a vád nem illeti a mogorva tudósokat. Ok a másik szélsőségben tévelyegnek.) S itt engedje meg Kármán ur, hogy neki is szóljak egy keveset Azt mendja ő, hogy katholikus testvéreink közül igen sokszor még a lelkészek is megmosolyognak bennünket, sőt lenéznek — szerinte a bajuszunk miatt. Ne vádoljuk ez ártatlan jószágot, mikor másutt az ok. S azt meg kell neveznünk, bármennyire nehezen essék is. Lenéznek azért, mert a legtöbben közülünk kevesebb szellemi képzettséggel birnak, mint katholikus lelkésztársaink. Bocsánat! én csak azt mondom, amit tapasztaltam. Én nem jártam sem Svajcban, sem Hollandiában, hanem honi prot. egyházaink nagyobb részét meglátogattam (már ha úgy is, mint supplicans) s azt a sajnálatra méltó tapasztalást szereztem, hogy a magyarországi prot. papságnak egy igen nagy része nem tart lépést a kor szellemi gyors előhaladásával. Nem olvas, ami pedig mai időben elengedhetetlen kötelessége annak, ki a művelt nevet megakarja érdemelni. Tiz, tizenkét községen mehetünk keresztül, mig elvétve egy „Egyházi és Iskolai Lapot", vagy egy „Evangyéliomi Lapot" találunk,