Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-28 / 17. szám

ínég tehetősebb lelkészeinknél is. Lehetetlen az ilyennek el nem maradnia. Ha aztán egy ily lelkészszel kerül össze katholikus lelkész s ez utóbbi társalgás közben azt tapasztalja, hogy kollegája lépten-uyomon botlik s minden szavával jobban-jobban elárulja tudományos dolgokban való járatlanságát, vagyis a maga nevén nevezve: vadakat beszél — ugyan kérdem, hogyne nézné le az ilyet, hogy ne szöknék borotvált ajakára gúnyos mosoly ? CZINKE ISTVÁN, ref. papnövendék. (Vége következik ) KÜLFÖLDI EGYHÁZ ÉS ISKOLA. Tárcalevél Marburgból. Tudom, hogy mire e levelem elér a szép hazába, már a húsvét ünnepeknek csak foszladozó emlékeit találja. A legátusok haza szállingóznak, bevégezve ünnepi munkájokat. De nem azzal az örömmel térnek vissza, mit máskor a bevégzett munka öntudata szokott nyújtani, hisz ők még oly szivesen maradtak volna legátusok tovább is. Emlékszem rá, hogy sohasem mentein, ugyanazon az uton visszafelé olyan örömmel, a minővel kiindultam rajta. Emlékszem! Istenem! nekem most bekell érnem csupa emlékével, mindazon jóknak, élvezeteknek, melyeket a húsvét ünnep nyújtani szokott, azoknak, kik ezt kedvük szerinti körben tölthetik. De én most oly egyedül vagyok, távol rokonoktól, jóbarátoktól, ismerősöktől, távol a hazától, annyira idegen nép között, idegen szokásokkal körülvéve, hogy alig birom érezni e nagy ünnepnek fenségét. Minden oly szokatlan, oly másforma itt, sokszor azt gondolom, hogy még a napok sem ugyanazok, melyek minálunk. Hiába járnak előttem az emberek ünnepi köntösben, hiába öltenek ünnepies arcot, nem tudom magamat közibük érezni. Folyton felmerülnek emlékemben az elmúlt évek ünnepeinek kedves jelenetei, irigykedve tekintek vissza akkori sorsomra, sóváran gondolva : „mily jó volna most legátusnak lenni." Az imára hivó harangszó, multakon tévedező gondolataimnak más irányt mutat. Készülök a templomba. Járatlan vagyok a városban. De az isten házát könnyű megtalálni. Mindenki oda siet most, kezében énekes könyvvel. Én azon a nyomon mentem, melyen legtöbben látszottak menni. Néhány szűk utcán keresztül, egyszercsak tágasabb helyre értem, hol egy igen nagy s igen meglepő templom állt előttem, mely előtt én is megálltam. A lelket lebilincselő hatásból, melyet minden remek épület első megpillantása kelteni szokott, felocsúdva vizsgafigyelemmel kezdtem szemlélni az egész nagy szabású templomot s nem léptem beié addig, mig külső alakjának képe be nem vésődött emlékembe. A XII.—XIII. század építési modora ismerhető fel a templom keresztet képező alakjában. Oszlopos falai, magas, keskeny, ékben végződő ablakai, melyek mindenik oldalon két sorban helyezkednek el egymás fölött, a góth épitészetet tüntetik fel oly tökéletes kivitelben, hogy ráismerhet az is, ki az építészet tudományába nincs teljesen beavatva. Elől mered fel, mint két óriási égbeesdő kéz, a két magas torony, melyeknek egyikén vágtató lovas ül, másikán csillag jelképezi Krisztusnak fényes csillagként ragyogó tudományát, mely feltüntekor hódolatra és követésre kényszeritette kelet bölcseit. Hol a tornyok tetőzete kezdődik, ott mindegyik toronynak négy-négy sarkán négy kisebb tomyocska űl, melyek rendkívül emelik a különben is tekintélyes tornyok nagyszerűségét. Ahol a keresztátvágás van, ott ismét nyúlik fel egy kisebb s ujabb építésű tomyocska, öblében csinos haranggal, hegyén magasra emelt nyakú kakassal, mely az örök éberséget jelképezve, int bennünket Péter ingatagságától, kinek a kakasszó jutatta ismét eszébe 3-or megtagadott mesterét. E kis tornyon tul van a kereszt vége, vagy az oltárépület, tőle jobbra és balra, a kereszt két szárnya. Ez az egész hátulsó rész valamivel alacsonyabb, mint a kereszt nyele, tulajdonképen a templom hajója. A bal szárny és az oltárépület által képezett sar kban egy sekrestye áll alacsonyabb tetőzetével. Ezen általános váz maradt meg emlékemben, midőn néhányszor körülkerültem a tért, mely e templom körül van. De hisz nem vagyok én építőmester, hogy töviről hegyire,minden aprólékosságaival le tudnám irni az egészet. Elég az hozzá, hogy nagyszerű. S tudod olvasó, mi teszi nagyobbszerüvé mindeneknél ? Az, hogy kedves, hazai emlékek vannak hozzáfűződve. Valóban a nemzeti büszkeség nem oknclkül támad fel minden szemlélőben, ki magyar és tudja, hogy Marburg városának e gyöngye, sok utazók látogatásának e nagyon keresett tárgya egy magyar nőnek köszöni lételét. A végzetes halálu II. András magyar király korán elhunyt leányának szt. Erzsébetnek emlékére építette azt, annak férje szelíd Filep thüringeni őrgróf; építette örök dicsőségére a magyar nemesnek és különösen a sok szép oldalukról iamert magyar nőknek Neve: „Erzsébet templom." A kisivó orgona és az egybegyűlt közönség felhangzó éneke jele volt az isteni tisztelet kezdetének. Beléptem én is a szőnyeggel borított magas ajtón s a mint tekintetem körül hordoztam az álmából felébredt Jákob e szavai jutattak eszembe: „e hely nem egyéb, hanem az istennek háza és a menyország kapuja." Részletesebb szemlélődéshez nem foghattam az Isteni tisztelet végéig, melyről most szólani nem akarok, mivel nem tudtam egyszeri látással annyira megfigyelni, hogy hűen tudnám vázolni ; szellemi oldalát illetőleg különösen, kevéssé tudom magam tájékozni, mert a nyelvet, kivált a szónokit még nem igen értem. Annyit