Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-14 / 15. szám

legszebb és legjogosabb reményeinknek sem adott mindentől megvédett alapot, hogy az öröm rózsáit a szenvedések tövisei közé rejtette, tán azért, hogy soha se feledkezzünk meg : mily gyengék vagyunk isteni erő és segély nélkül; vagy tán azért, hogy ezáltal is értésünkre adja: mily megbeesiilhetlen kincs egy gyermek." Később, felemiitvén, hogy az élet kezdete egy teremtményénél sincs annyi gyöngeséggel összekötve, mint az embernél, igy folytatja : „De én ebben is az isteni bölcseségre ismerek s itt találom fel a legelső szülői kötelességek forrását: a védelmet és dajkálást, azt a kisdedért való örökös tűnődést és szeretetteljes ápolgatást, melyre egyedül az ember alkalmas. Ki látott valaha anyát karjai között tartott csecsemővel, megilletődés nélkül? A ki megfigyelte mily édesdeden rengeti és takargatja az kisdedét, mily gondosan védi még a szellő lebbenésétől is, nehogy a még gyengének valami megártson; a ki tapasztalta, mennyi örömet okoz annak úgy mosolya, mint sirása : óh, az bizonyára nem fog sem kételkedni, sem gáncsoskodni Isten bölcseségében, mely az embert ily tehetlen állapotban hozta a világra; hiszen a nélkül a szülői hajlék legfőbb ékességeitől, az édes anya a legkedvesebb időtöltéstől lenne megfosztva, ki természettől vett szent hivatását teljesíti akkor, mikor kisdede bölcsője mellett áll, azt ringatja, emlőével táplálja, betegségében virraszt fölötte, mosolyában gyönyört lel, a szeretet titkos érzelmei által beszél vele s érette imádkozik." Egy másik töredéket közlünk azon beszédből, mely az első gyermek elhalta után született második gyermek keresztelésekor tartatott. „Ismét reng a bölcső, ismét megcsendült a gyermekhang hajlékotokban K. A! S mi, kik tanúi vagyunk megújúlt szülői örömeteknek, a legőszintébb kebellel kívánjuk, hogy ez minden csalódástól ment. állandó és boldogító legyen. Úgy képzellek én titeket e pillanatban, mint azt a fát, melynek első virágát a dér leforrázta, s most ismét kihajtott, vagy mint a hajóst, kinek első hajóját a tenger hullámai elnyelték, s most a másodikat bocsátja útra. Mennyi öröm és mennyi fájdalom váltakozhatik a ti kebletekben ; a mit az őskor nagy bölcse mondott: az embernek sokszor még nevetés közben is fáj a szive", senkire inkább nem talál, mint rátok most, midőn egyfelől a jelen édes örömeivel és reményeivel, másfelöl a mult fájó keservével és csalódásaival foglalja el lelketeket. S vájjon én melyiknek adjak kifejezést? mely irányban vezessem gondolataitokat és érzelmeiteket? A koporsóra mutassak-e, melyre kevéssel ezelőtt megtört szívvel borultatok ? vagy a bölcsőre függesszem tekintetetöket, mely mellett újúlt reménynyel állatok ? Engedjétek meg nekem, hogy én itt is, ott is csak Istent keressem, kinek kezei intézik a földi eseményeket; engedjétek meg, hogy csak az ő gondviselésére hivatkozzam . . . A gazdag választékból közlünk még egy töredéket egy másik beszéd kezdetéből: »Mindnyájan tudjátok K. A ! hogy a családi életben mily nagy jelentőségű egy kisdednek születése, egyfelől azokért az aggodalmakért, melyekkel az össze van kötve, a mit bármily bölcsészi hideg vérrel vegyen is valaki, lehetetlen nem éreznie, hogy új élettel mindig régi élet van kockáztatva, sőt hogy egyszerre két élet forog kérdésben: az anyáé és a gyermeké, kik úgyszólván egymásért vannak kölcsönös veszélynek kitéve, melyből, ha a szabadulás szerencsésen megtörtént, kezeink önkénytelenül égre emelkednek s a ház minden tagja megkönnyült kebellel kiált fel: legyen hála az Istennek ! Valóban én Horátiussal ennyiben nem értve egyet, azt hiszem, hogy az embernek nincs miért tengerre mennie azért, hogy imádkozni megtanuljon : résztvevő szívvel bíró embernek ezt egy szülő anya betegágya mellett is meg lehet tanulni. Hiszen, a ki az anyát e pillanatban látja, önkénytelenül ajkára kell jönni Isten szent nevének. Ha ez állapot, mig az anya az élet és halál karjába szorítva kinos jajok közt kűzködik, a néző szivét meg nem döbbenti : bizonyára a tenger hullámai is nehezen birják részvétre iránta s imádkozásra Istenhez." Az úrvacsorai beszédekben szinte találand az olvasó sok magasztos és erkölcsnemesítő gondolatot, habár ezek az előbbeniekhez képest kissé szárazaknak tűnnek fel, a mint ez következik részint az unitárius egyház úrvacsorai tanából, száraz emlékeztető szertartás lévén, csupán az úrvacsora Socin tanai szerint; részint azon körülményből, hogy majdnem egy ugyanazon themát kell itt a szerzőnek 10 —14 alakban variálni. De azért szépek ezen variatiók is, és ha, ezen beszédek szóról szóra nem használhatók is protest. lelkész által, de ilynemű beszédek készítéséhez nagyon is felhasználhatók. Erős vouásaival találkozik az olvasó ezekben is szerző vallásos és hiterős lelkületének, s távolról sem kell gondolnunk, hogy egy vallásos keblű unitárius egy fokon állana a vulgáris rationalistával, s hogy az talán a hit birodalmát légbe akarná röpíteni az ész fáklyájával. Távolról sem ! A valóban vallásos kebel mélyében mindig van egy szentekszentje, melynek ajtai csak a hit szent ködébe burkolt előtt nyílnak meg, s melynek ajtai előtt még az észéi viség erős bajnoka is érzi, hogy itt le kell a tudás saruit oldania, S szerzőnk áhítattal eltelve, mutatja fel hívei előtt ezen szentek-szentét. „Meg vagyok győződve arról — mondja egyik úrvacsorai beszédében — hogy az Isten képének mi rajtunk egyik legszebb vonása a tudás, és soha sem tudok kibékülni avval a gondolattal, hogy Isten azért űzte volna ki az első pár embert a paradicsomból, mert többet akartak megtudni, mint amennyit már tudtak. De érzem ezt is, hogy bármennyire terjedjen a tudás és ismeret köre, bármeddig behatoljon a kutató ész a világ és élet titkaiba, még mindig maradnak felfödözetlen helyek, mindig maradnak kérdések melyeket csak egy ismeretlen lény föltételezésével vagyunk képesek megfejteni; s ezért nem tudom, nemis akarom ellökni magamtól a vallásos hitet, . . . nem tudom, nemis akarom összetörni azt a szent láncot, mely a földet az éggel, az embert Istennel összeköti, mert ennek egyes szemeihez kapcsolva eszméimet s elmém gon-