Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-24 / 12. szám

megváltozott égboltozatán, — pályafutását folytatván, — mig távol századokban egy más, az emberi szellem fáradhatlan haladása által átidomított világnézet terére lép át. Ily fordulópontjai a szellemi világnak összehasonlithatók a természet tavaszi időszakaival. A mint a kikelet meleg napsugarai befolyása által a bimbókban szunyadozó virágok egyszerre megnyilnak ós mi egy egészen más világba helyezve érezzük magunkat: úgy ébrednek a tudomány által megváltozott világnézet hatása alatt az emberek szivei új, eddig nem ismert életre; a hagyomány téli fellegei szétoszolnak, számtalan szellemi erő oly pályákon halad előre, melyekről a lejárt kornak sejtelme sem volt. De a változás harcba kerül! Ugy volt Jézus megjelenése előtt, A régi vallások a bölcsészeti kétely és a könnyelmű gúny tárgyaivá lettek. Á sokistenség sirba szállott; a delphosi Istenhez tanácsért való folyamodás megszűnt; Plinius Istene a mindenség volt; a Phariseusok az emberi szellemet szőrszálhasogatások által a porladozó hitformulák százszoros járomba fogni törekedtek ; a Sadducaeusok holt betűkön rágódtak ós az Essenusok szűz, zárdai élet után fáradoztak. Ahány kör, annyi irány, de egyben sem termékeny, lelki megnyugvást biztosító jövőt éltető szellemi szikra! Ekkor Idvezitőnk kilépett a harczsikra: „Nolite putare, quoniam veni solvere legem aut prophetas; non veni solvere, sed adimplere." És a cselekvés és tanítás az ő szellemében megindult világszerte ós hódított gyorsan megfoghatlan módon: lett uj föld! Midőn pedig hosszú századok folyamában isteni tanának napfénye az emberi szűkkeblűség által el lett homályosítva, beállott a reformatio, a szellemi élet ez uj tavaszi napja. A hova csak hatott egy felvilágosító sugara, mindenütt megnyílt az emberi szív egy-egy, eddig a róm. kath. „opus operatum" tele alatt alvó virága ós a szellemi kikelet kezdett meghonosodni ós uralkodni Németország rónáin úgy, mint az Álpesek és Kárpátok völgyeiben. A hol még találtatott róm. kath. jég, ott ez felolvadott; az uj szellemi élet patakjai dagadni kezdtek s elvitték a lelkiismeret összetört bilincseinek maradványait az elfelejtés tengerébe. Ha a reformátio óta gyorsabban értünk a világnézet uj fordulópontjához ós ennek folytán a vallásos tudat uj alakjához, ennek oka az, hogy büszkeséggel és örömmel vallhatjuk, miszerint a jelenkor összes tudománya ós miveltsége a protestantismus szabad vizsgálódási elvének és lelkiismereti szabadságának édes gyermeke. Nemcsak Németországnak egész ujabbkori klassicus irodalma, hanem a legközelebb mult évszázadok, évtizedek bölcsészete, természettudománya ós szabadszellemü theologíája csakis a protestáns elvnek köszönhető. Lehetetlen, hogy csak egy pillanatig is képzelhessük magunknak például egy katholikus Kantot, Hegelt, Lessinget, Göthét vagy Schillert. Szomorú volna, ha az emberiség ezen nagy ós gyors haladása most reánk, protestánsokra, kik által előidéztetett, megdöbbentő hatást gyakorolna és vagy a római kath. papocaesarismus vagy az orosz caesaropapismus szellemi fogságába visszaterdlne. Takargatni ugyan is nem lehet, hogy a protestantismus némileg hűtelen lett saját elvéhez, mely az egyénnek ama szabad meggyőződésében áll, hogy vallási tekintetben nem azt köteles hinni, mit reá akarnak kényszeríteni, hanem azt, mit ő maga személyileg, saját bensőjében igaznak tapasztalt. Luther a szentírásban az utoLó egyes betűig hitt, hol azt lelki szükségessége kiváuta, de nem azért, mert az egyház ezt úgy parancsolta, hanem mert az ő benső igazságórzete, melyet a szentlélek bizonyságának tekintett, őt a szentírás tartalmának igazságáról és isteniességéről biztosította. Ugy volt, mint Yoltaire, ki Istent keresvén, e gyönyörű szavakra fakadt : »Tout annonoe d'un Dieu l'éternelle existence, On no peut le comprendre, on ne peut l'iguorer. La voix de 1' univers atteste sa présenee, Et la voix de nos coeurs dit qu'il faut l'adorer."*) A mivelt világiak a jelenkor irodalmából szíván szellemi táplálékukat, a vallási nézetek tekintetében az egyháznak előttük megfoghatlan dogmái és ezek követelései elől mindinkább e költői térre menekülnek. Hogy ezen menekülés mily nagyon terjedett el a társadalom rétegeiben, abból sejthető, hogy például oly szépészeti lapokban, melyek a míveltebb családok mulattató napi olvasmányul szolgálnak, ilyféle reflexiókra találunk, mint a következő : Es gibt allerdings me'ir Dinge zwischen Erd' und Himmel, als die Schulweisheit sich trftumen lásst. Aber das ist *) Mind azt hirdeti, hogy van egy örök Isten, kit meg nem foghatunk, de nem tagadhatunk. A mindenség szava tanúskodik jelenvalóságáról, és szivünk szózata mondja, hogy imádnunk kell őt.