Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-17 / 11. szám

S ha mi ennyit tettünk: mennyivel óriásabb munkát végezhettek e vószteljes időben, a még- nagyobb egyházak lelkipásztorai ?! Helyesen mondja tehát Csepeli ur, hogy „ily túl feszitett munkát, ily megerőltetést, embertől származott tüdő sokáig ki nem b i r h a t." Főkép ha még- a funkciók össze is torlódnak, mint nálunk is történt, midőn egyéb szolgálatok mellett, a vész legerősebb dühöngésének hetében, tiszttársam és én is, n 6 g y s z e r-n ó g y s z e r prédikáltunk naponként. És én mégis, mindezek dacára — Ca r th aginem delendam esse censeo! Betűről-betűre magamévá teszem, Juliusnak „A protestáns szószók" cimű cikkben nyilvánosságra hozott nézetét. A kanonikus órákról s az ott jelzett egyéb helyettesitésekről még csak hallani sem kívánok; ós a legácionális intézményt is csak addig óhajtom fentartandónak, „mig kultuszunk helyesebben lesz szervezve, s más úton-módon nem leszünk képesek segélyezni, a többnyire szegénysorsú papnövendék eket." S ha jól fogtam fel, ugyanily szellemben szól Csepeli úr is, midőn e sorokat irja: „Mindaddig, valamig az ünnepdélutáni prédikálás törvény által eltöröltetik" sat. sat. Az hát a cél, hogy eltöröltessék, illetőleg, hogy prot. kultuszunk helyesebben legyen szervezve. És erre nézve, órkezőfélbeu van az idő teljessége. Éppen zsinathoz készülünk! Igazitsa meg jelenkorunk, a mit a mult idő elhibázott, s szüntesse meg a kényszerhelyzetet, mely a szerencsétlen gondolatot szülte. És e pontnál méltányoljuk, kérem, Ormánysági ur felszólalását is; mert — habár „mellőzve a Dráva zavaros vizét, a Lethéből ivott is" — ő mégis a mi jó akarattal megteljesedett elvbarátunk, a ki talán azért feledte a multat, hogy a j övőre annál erősebben gondolhasson... De hát nem ivott-e az Elyziumba térő lelkek italából maga Csepeli ur is ? Én azt hiszem: igen! u O is elfelejtett valamit. Azt megmondja, hogy „fizikai lehetetlenség" szülte a szerencsétlen gondolatot; de hogy —-mi szülte a fizikai lehetetlenséget? erről mólyen hallgat. Csodálom, hogy egy oly valóban szellemdús fő, elfeledte ezt. Ivott tehát őis ! Megkisórlem én tehát, a kérdésnek kérdésére adni feleletet. „A reformáció — mondja korunknak egy mólyen gondolkozó irója — ós ennek története ismeretes. Nincs megjegyezni való, hanem ha azon átalán elterjedt felfogásnak helytelensége ellen, mely szerint a reformáció szabadelvüsógi mozgalom lett volna. A reformációnak a lelkiismeret szabadságához semmi köze sem volt ; a reformátorok ép ugy kárhoztatták az ellenvéleményeseket, mint azok őket, s a hol módjukban volt, ott a kárhoztatásbaii elmentek egész a megperzselésig, mint pl. Kálvin. A reformáció tulajdonkóp nem is tekintó magát haladó, hanem konzervatív mozgalomnak ; úgy tüntette fel magát, hogy vissza akar térni az eredeti jó rendszerre, kiakarván küszöbölni a helyet foglalt visszaéléseket és gonosz újításokat sat. sat." Kissé kemény és szokatlan beszédek; de hogy az alapgondolat tény és való, alig lehet felette kétségünk. A meddő harc után következett „modus vivendi" bókéje szülte a kritikai szellemet, s a lelkiismeretnek szabadságát, melyet ma élvezünk. Mig azonban ez bekövetkezett volna, egy nagy baj is történt, a mennyiben t. i. „a reformáció az egyházból a sok szeméttel, sok drága g y ö n g y ö t is kisepert." Yolt pedig abban az egyházban olyasvalami is, a mi egyáltalában nem volt visszaélés, hanem az elismert elvek alapján nyilatkozó emberi természet határozott postulatuma. Ezt nem vette figyelembe különösen a kálvinizmus. Pedig hát e kedély világát ignoráló száraz értelem vallásos téren is végletekre vezet, s nem kevésbé veszedelmes, mint a szentimentalismus. E végletek átkát mi érezzük legfájdalmasabbau, szegény prédikátorok. Igen]; mert a reformátorok nemcsak az egyház visszaélései ellen emelték fel a szellem fegyverét, de — ellentétbe helyezték magukat az emberi kedélyvilággal is. És ennek szomorú következménye már, az a „fizikai lehetetlenség", mely azon szerencsétlen gondolatot szülte, hogy a prot. szószók illetéktelen egyének előtt is megnyittassák, szégyenünkre ós egyházunk gyalázatára. Egy pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy a ker. kultusznak egyáltalában nem feladata, hogy a bölcsószetnek vagy költészetnek legyen szolgája; mind e mellett azonban, a hivek tudományos ós eszthetikai tudatával fentartani az összhangzatot, csekély nézetem szerint is, elutasíthatatlan hivatása. Az arany középszernek is van útja! És a keresztyénsógnek, az ép-