Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-10 / 10. szám

lálozási registrumok egy ugyanazon hatóság, vagy külön hatóság, papok vagy közigazgatási tisztviselők által vezettessenek-e ? De a messze jövőbe miért tervezzünk, midőn a jelen bajain kell segítenünk ? Nem látjuk be egyátalában a szükségét a nagyon is problematikus kísérleteknek. S annál inkább óvnunk kell az illetőket az experimentálástól, mert ez — ugy látszik — vérünkben van. Az idegen intézményeknek egész sorát ültettük át ujabban — mióta önsorsunk intézése saját kezünkbe tétetett le — a magyar talajba, a nélkül, hogy előzőleg utánajártunk volna, vájjon az a külföldön kitűnőnek bizonyult institutio megegyezik-e népünk jellemével, szokásaival, azon institutio szellemével, melyet pótolni lesz hivatva, s mely lassú történelmi fejlődés eredménye volt; szóval: megvannak-e az idegen növény meghonosodásának előfoltételei ? Gyökerestől felforgattunk mindent, azon hiszemben, hogy az európai népcsaládban csak akkor foglalhatunk helyet, a nyugoti civilisatiónak csak akkor nyithatunk utat hazánkba, ha a nyugat intézményeit — péle-méle, ugy a mint a németek, vagy franciák, vagy angolok megalkották — importáljuk. Ha e közben valakinek eszébe jutott figyelmeztetni bennünket eljárásunk helytelenségére, a figyelmeztetőt — egyéb argumentum híjában — a művelt külföldre, leggyakrabban a „nagy és dicső" német nemzetre való hivatkozással hallgattattuk el. A botbüntetést — hogy a tömérdek közül csak ez egy példával éljek — eltörültük, „a valódi és ferde point d'honneur országának* — a mint a geniális Kecskeméthy Aurél Franciaországot nevezi — példáját követve, s midőn e liberális és humánus tettünkkel a külföld előtt műveltségünket akartuk fitogtatni, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget egy oly eszköztől fosztottuk meg, melynek — fájdalom — ma még nagyon is jó hasznát vehették volna. Nem gondoltuk meg, hogy ha Franciaországban, a hol csakugyan fölösleges, fölöslegessé tették azt az iskolák, a jó közigazgatás stb., de nem a törvény, melynek holt betűi se azon műveltséget, se azon polgári rendet nem képesek létrehozni, a melyek által a botbüntetés nélkülözhetővé válik. Az efféle meggondolatlan reformoknak (melyeket épen mert meggondolatlanok és félszegek,Kossuth „deformoknak" szokott nevezni), a külföld és különösen a németek ilyetén majmolásának aztán eredménye óriási chaos lőn minden téren. Igazságszolgáltatásunk, közigazgatásunk, tanügyi szervezetünk külföldi minták szerint átalakítva bizony rosszabbakká váltak, mint voltak a maguk régi kezdetleges alakjukban. Hogy igy ne járjunk népmozgalmi statistikánkkal is, óvakodjunk legalább e téren a még ez idő szerint fölösleges újításoktól. Az 1872-ki szentpétervári 8-ik statistikus congressus melegen ajánlja ugyan a népmozgalmi statistikának a hitfelekezetek kezéből való kivételét; de még ez a különben tekintélyes ajánlat sem bír előttünk annyi nyomatékkal, hogy — ismerve hazai viszonyainkat — hajlandók lennénk a népmozgalmi statistika tekintetében elfoglalt conservativ álláspontunkkal szakítani. Különben maga az emiitett congressus is hallgatólag elismeri, hogy az általa ajánlott reform nem mindenütt vihető azonnal keresztül, amennyiben a congressusi határozatok közt azon föltevéssel is találkozunk, hogy egyik-másik állam az egyházi anyakönyveket továbbra is fentartja. Ez esetre ajánlja aztán a congressus, hogy legalább az egyházi anyakönyvek alakjára, vezetésére nézve tartassanak meg azon szabályok, melyek a congressus által a polgári lajstromok számára megállapittattak, s melyekre alább még visszatérünk. Nálunk az anyakönyvek egyrészről országos törvények, másrészről helytartósági és mínisteri rendeletek által szabályoztattak. Az anyakönyvek vezetése a lelkészeket illeti, a kik az 1872. XXIII. törvénycikk szerint két példányban tartoznak azt vezetni, az egyik példány az illető törvényhatóság levéltárában helyeztetvén el. Ugyancsak a lelkészek kötelessége az anyakönyvből időnkint a népmozgalmi statistikát összeállítani. Hogy a matriculák pontosan vezettessenek, s hogy az anyakönyvi kivonatok a valóságnak mindenben megfelőleg szerkesztessenek, ezekre nézve a megfelelő ellenőrzésről helytartósági és ministeri rendeletek által gondoskodva van; hogy azonban a matriculákból készítendő statistika is pontos és a tényleges viszonyokkal megegyező legyen, erről a törvény nagyon gyarlón gondoskodik. íme itt rejlik a baj egyik kútforrása. Tehát nem annyira a rendszer rosz, mint inkább hiányosak a kezelési szabályok és különösen hiányos az ellenőrzés.*) Inkább e hiányoknak, mint magának a rendszernek róhatók fel az afféle statistikai baklövések, a minők az általunk például felhozott tiszáninneni superintendentia névkönyvében disztelenkednek. Igaz ugyan, hogy az 1874. XXV. törvénycikk 6. §-sa elrendeli, hogy minden törvényhatóság bizottsága által állandó statistikai bizottmány alakítandó, melynek a többi közt kötelességévé tétetik a statistikai anyag szakszerű megbirálása és összeállítása; de hogy ezen törvényhatósági állandó statistikai tanácsok mennyire felelnek meg kötelességüknek, arra nézve viszont fényes példa a vallás- és közoktatásügyi ministemek fennebb emiitett kimutatása a hazai közoktatásügy állapotáról. Egyébiránt cseppet sem csodálkozunk rajta, hogy a- törvényhatóság statistikai bizottmányának működése eredménytelen. Ez a testület, még ha akarná sem ellenőrizhetné a papokat a népmozgalmi statistika pontos összeállításában; mert erre sem alkalma, sem pedig az autonómiával bíró protestáns felekezetek papjaival szemben módja nincsen. Már most mindezen körülményeket tekintetbe véve, az első és legfőbb teendő lenne szerintünk a népmozgalmi statistikának ellenőrzését és az a feletti felügy ele*) Sőt vannak szakemberek, mint pl. Stein Lőrinc, a kik az Ausztriában fennálló s a miénkhez hasonló egyházi anyakönyvek intézményét igen tökéletesnek és határozottan jobbnak találják a polgári lajstromoknál. Dr. L. Stein: Verwaltungslehre, 2-t,er Theil, Stuttgart, 1806. 237. 1. B. G. 20