Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-05-27 / 21. szám

teszünk a „Fi gyei mezőnek" ilyen tanai ellen : „A természet a bűn miatt megromlott. E megromlott természettel szemben a csoda ugy tűnik fel, mint természet feletti és természetellenes. De csakis a megromlott termé szettel szemközt lebet a csoda természetellenes, Istennek azonban, kitől a természet (az ő culminationalis pontján, az emberben) eltért, egyenes normaüs ténye." Vájjon igy prédikálják e a szabad nyomozás és vizsgálódás ama fölkent bajnokai Dombrádon és Debrecenben, Sz. Ágostonnak ezen világidvezitő vallás philosophiai tlieoriáját, ki tudvalevőleg csak akkor jutott ezen minden emberi tudományt és igazságot messze túlhaladó s csúffá tevő nagyszerű tantételnek fölállitására, mikor mint ifjú jól kitombolta magát, s meglehetős „Katzenjammer" után folyamodott a sz. lélekhez ilyen inspiratióért és segítségért. Tán csak nem ez sugalta neki a Pelagius és Coelestius elleni vitá" jában ama theoriát, valamint ezen épületes szavakat, melyeket az egyháztörténet róla följegyzett: „Evangelio non crederem, nisi me ecclesiae commoveret auctoritas !" Vájjon nem irnák-é alá ott túlnan ezt is ? Annyi áll, hogy ily tanok oly kimagasló protestáns férfiak ajkairól nagyon kenetteljesen hangozhatnak s felségesen vehetik ki magokat! Mily szépen és mesterileg össze tudják ők egyeztetni a vallást a tudománynyal, még a csodák mint a tudománynak egy tőről fakadt, egy anyától szakadt ikertestvérkéi is igen szépen és csendesen nem csak megférnek, de egész méltósággal s jogosultsággal helyet is foglalhatnak mellettök. Lám lám, mily teli vérű dandik, egyszerre két delnővel is kacérkodnak! Hja, de hát nekik nem elég a fényes nap, a holdra meg a sok csip-csup csillagokra is van szükségük fényes nappal, a csodákban. Pedig hát mi különbséget teszünk a látható és láthatlan világ dolgai között; amazok az ismeret a tudomány, ezek a hit tárgyai. A mit meglehet szabatosan határozni, bebizonyítani, azt nem hisszük, hanem ismerjük. A csodatettekre szükség lehetett az evangyeliom előkorában ; de a mi időnkben a tiszta hit legbuzgóbb védői is, mint már a dombrádiak meg debreceniek például, kénytelenek bevallani, hogy azokra szellemi meggyőződés szerzése vagy erősbitése tekintetéből semmi szükség, s ezzel csak ismétlik a mit Chrysostomus rég mondott: „ha hivők vagytok, a mint kell hogy legyetek, és szeretitek Krisztust, a mint kell hogy szeressétek, semmi sztikségtek csodatettekre, melyek csak a hitetleneknek adattak." Különben pedig e nagy horderejű szavakat maga az Idvezitő mondta a tőle „jeleket" kérő farizeusoknak ! ezt jól jegyezzék meg ott túlnan Domb rádon meg a magyar Rómában, hol a surrogát syllabusok készülnek ! Ami meggyőződésünk az, hogy minél inkább halad a tudomány, annál inkább érvényre kell jutni azon igazságnak, hogy a kereszténységet a physikai világ jelenségeitől egészen elkülönített szempontból kell tekinteni. Ép azért, a vallás igazságai csak ugy boldogíthatnak, csak ugy eszközlik lelki megnyugvásunkat azaz üdvösségünket, ha azok egész lényünket eltöltik, ha hitünkben élnek Általában a vallás csak akkor emelkedik életünkben munkás, uralkodó hatalommá, ha igazságai lelkünkkel, egész énünkkel egygyé forrtak. Bármely hatalommal szentesitse is az egyház egyszer megalapított elveit, s bármely erélylyel szerezzen is azoknak a társadalomban érvényt sőt tiszteletet: de ha azoknak igazsága iránt tagjaiban hitet nem bírt kelteni, ha valódiságukat tagjainak meggyőződésévé nem bírta érlelni, azon eszmék csak papiroson írott malasztok maradnak, s az egyház lehet bármily nagy és hatalmas, de híveit megnyugtató, üdvezitő egyház soha! Azonban e kissé hosszabb intermezzo után kérdjük : avagy talán fél az egyház a rohamos haladás végzetes következményeitől ? Rohamosság ? hol jelentkezik az ? hiszen még csak komoly haladási akaratot sem mutat. Ha mutatna is, ott állnak résen a hátramozditók, a kik izibe lefülelik ! Pedig hát nagy ideje volna már, hogy annyi századok után ismét egy két lépést tenne előre, ne pedig hátra felé. Az idő és korszellem áramlatát, csak nem akarja talán föltartóztatni"? mert hisz ez, ha még oly hatalmas volna is, ugy elsepri mint a rongált gátat az erős áradat! De meg nincs is oka ettől tartani! Hisz valamint a világegyetemben az annak rendszeres harmonicus életét eszközlő két erőnek t. i. az attractio és röperőnek egymással ellentétes munkássága meg van úgy meg van e két oldal minden testületi életben, tehát az egyházban is. Hogy e két oldal között pedig az egyik t. i. az attractionális, mely természeténél fogva helyben maradás jellemével bír, sokkal erősebb a másiknál, fölösleges bizonyítgatni ? Nem elég biztositék-e tehát, hogy e jelleménél fogva a szétágazó erőket folytonosan egy központhoz vonzza, s a túlságos előre való rohanás helyett azt eszközöli, hogy a haladásban következetesség s egység legyen ? Csakhogy e haladást, fájdalom, sehol sem veszszük észre ; mert a vonzó erő hatása oly ellenállhatlan és nyomasztó, hogy a röperő meg se moccanhat, a mely disharmonia az egyház successiv történeti előre fejlődését lehetetlenné teszi Pedig a protestantismus a keresztyénségnek folytonos történeti előrehaladásában nyilvánuló élete; minthogy maga a keresztyénség is elet, még pedig örök élet: ép azért élete nem is gondolható máskép, mint a szellem örök munkássága-, folytonos szabad fejlődésében ! A mit tehát cserében és mintegy kárpótlásul adhatna egyházunk szemben a róm. katli. egyházzal, s e részben az ürt kitölthetné: azt nem meri tenni, félvén, hogy nyomban rá szakad az ég! Pedig akárhogy ellenzi, érvényesitni fogja a lassan s észrevétlenül ugyan, de feltartóztatlanúl haladó egyház a maga természet adta jogait: okvetlenül le fog hullani annak a diónak a héja, melybe a kor, s benne az írástudók megemésztheted len dogmák