Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-12-16 / 50. szám

Lajos úr 300 o. é. frt adománya, mely összeggel, mint Darócon uj birtokos bitrokon egyházi érzületének adta szép jelét. Igénybe vétetett másrészről a Borsodmegyében kebelezett ref. vallású gyülekezetek könyöradománya is, mely téren adományozásával 10 oszt. frttal Bertók János keresztesi földész polgártársunk tette magát különösen példásan feltűnővé. Szerencsés volt az egyház 50 frt államsegélyben is részesülni. Végül a közönségnek különösen igavonó erővel rendelkező része, az önfentartás, a kenyérkereset érdekeit csaknem feledve, teljesített sokszor szükségelt szolgálatot, mig tehetségéhez mért áldozatát sem vonta meg. A nagyok és kiesinyek buzgósága ekkép állított oly szép tornyot, minőre nem csak a tibold-daróci 478 lelket számláló, de népesebb egyház is büszke lehetne ! Az ünnepély nyitányát képezte a mező-keresztesi dalárda összhangzó szép éneke, mely után, az anyaegyház lelkészének Édes Áb rahámnak hálaimája s végül a jelvény föltételével rövid alkalmi beszéde következett, mire a nép öröme harsány „éljen"ben, tarackok durrogása közt tört ki. Említeni is fölöslegei, hogy ősi szokás szerint, az utóének elhangzásával ebédezésben s az egyház áldozatban fénylő kegyasszonyáért s kegyuráért sat. emelt po* hárköszöntésekben ért véget az ünnepély. Mielőtt e közlemény berekesztetnék, cikkiró hangot ad még a feletti örömérzetének, hogy a jelzett építkezésnél ia nyilvánulva látja azon igazságot, hogy „nyomás alatt a pálma ágai hatalmasabban szoktak kihajtani !" Tornyunk egy fájdalmaktól zúzott, de meg nem tört magas lélek teremtménye illetőleg kezdeményezése. Nyilvánulva van itt ama bibliai mondat igazsága is: „nem halt meg a leányzó (a vallásos buzgóság), hanem csak aluszik!" a hol fel nem költetik. Igazolva van az is, hogy vallástalan buzgóság-hiánynyal annyira és oly sokszor vádolt korunkban sem oly fekete az ördög a milyennek festik! Az áldozatkészség, akaratteljes tettekben jelentkező vallásosság ily példái mellett, nincs okunk egyházaink jövőjét félteni Adjon az ég minél több oly nemes lelkeket, mint Darócnak adott, a most élőket pedig örömben boldogan igen sokáig éltesse. s.—m. KÜLFÖLDI EGYHÁZ ÉS ISKOLA. Szent Demeter. Ugy látszik, hogy a csudáknak szintúgy szükségét érzik a Duna mentében, mint a mi nyugoti Európánkban. A görög papság — akár azon fény megirigylése folytán, melyet a katholicismusra a lourdesi, marpingeni, dietrichswaldi stb. szűz Mária fenséges tettei löveltek ; akár a görög hit fölébresztése végett, midőn a jelen alkalommal látják, hogy a török fanatismus mily hathatós segitŐje a kormánynak, — ugy gondolkodott, hogy neki is jó lenne egy csuda s erre legalkalmasabbnak találta Szent Demetert. Ez a mi vidékünkön teljesen ismeretlen szent, nagy kegyben áll Bulgáriában és Romániában. Ha egyébért nem is, legalább naiv és költői legendájáért meg is érdemli. Igy szól róla a krónika : „Szent Demeter egy szerb faluban, Bassarabovában a Lom partján született. Eleinte pásztor volt. Átlátván azonbau, hogy e földön minden csak hiábavalóság, elvonult Bassarabova mellett egy barlangba éa szőrruhát öltött. Igy mint remete bűnbánatban, imádkozásban s böj* tölésben tölté napjait, a környéken csudákat is tevén. Egyszer meghalt; s ugy látszott, hogy a Lom vize, mely a sok esőzés miatt nagyon megáradt, szárazon akarná elhagyni a bűnbánó földi maradványait. Ekkor egy szerencsétlen ember leányának, kihez szellemek jártak, megjelent álmában s igy szólt hozzá : ha a kegyed atyja földi maradványaimat ki hozza a viz közül, én őt meggyógyítom. A leány a dolgot elbeszélte atyjának, ez meg a szomszédoknak, s elment arra a helyre, hol már régóta fény volt észrevehető, de a melyről azt hitték, hagy valami elrejtett kincset jelez, s ott találta a szentet „tündökölve mint a nap." E hír szájról-szájra járván, eljutott a bukaresti fejedelem fülébe is, ki elküldé a papokat és bojárokat, hogy a szent maradványait hozzák el a legrégibb templomba. Nagy pompával hozták a szentet, de midőn egy forrás mellé értek, egyszerre csak megbiesakolja magát és nem akar tovább menni. Ekkor papok, bojárok tanácsot tartván, elhatározták, hogy olyan szekérre teszik, melybe még sohasem jármozott két ökör legyen befogva, hogy igy meglássák, vájjon a szent merre kíván iparkodni ; de biz az visszatért Bassarabovába. Papok és bojárok elbeszélték a dolgot a fejedelemnek, ki őket visszaküldé „nagy úti költséggel", hogy a szentet e falu templomába installálják. Ott aztán sok csudát tőn. Két nővér a szentnek maradványai számára egy templomot építtetett saját költségén s elmentek a faluba megpróbálni, ha vájjon a szent nem egyeznék-e bele az oda való szállittatásába. De a lovak abban a kocsiban, melyre a szentet helyezték, egy tapodtat sem mentek s igy a kegyes átcsempészés sem sikerülhetett. Egyszer meg Nikiphorus Parnoveno metropolita ment el egész synodusával a szent maradványainak üdvözlésére. Egyik barát kézcsókolás közben némely reliquiáit elakarta csenni, de csudák-csudája ! a szája tátva maradt, s a jelen levők nagy bámulatára sehogy sem bírta becsukni. Ekkor a barát térdre esett a köny hullatások között kérte a bocsánatot. A szent végre könyörült rajta; a metropolita pedig ezt mondá a barátnak 100