Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-12-09 / 49. szám

Nézzük az urvacsoraosztást. Az eg-yik lelkész megáldja a kenyeret és bort a szereztetési igék nyomán, a másik nem áldja meg; az egyik az urasztala mellett osztja azt ki, a másik maga járja végig az , úrasztala körül létező üres tért elfoglalt publicumot. Az egyik az osztás alkalmával egy szót sem szól, a másik a kenyér ós a bor átadásakor minden személyhez motyog néhány szót. Én a mily erősen érzem magam a láthatatlan anyaszentegyház tagjának lenni, ópoly kevéssé kardoskodom a látható egyház cerimoniái mellett; de azt mondom, hogy ha már egyszer külső kellékek is kívántatnak, hát legalább egy országban legyenek azok egyformák, egyöntetűek. De az a nevezetes, hogy az ilyen mindenki által helytelennek beismert rendetlenségek fel-fel hozatnak ugyan egyik másik, kivált pedig az effélékre legilletékesebb ,,Egyházi "-lapban, az eszmék pro et contra kicseréltetnek s midőn a három négy ember — ugyanannyi száznak mondván el nézetét — kifogyott az argumentumokból, mert többre nincs is szükség, a rendetlenség világossá lett; mindenki elismeri, hogy bizony nem jól van így etc. . . . azzal vége ... a publikum letér a napirendről . . . s azok közül, kikre az Ur több talentumot bizott, nem találkozik senki, a ki kezébe ragadván a vezérszerepet, mind addig le nem tenné a zászlót, míg az ügy, melynek élére állt, diadalra nem jutna. Ez úttal azonban arról a kérdésről akarok szóllani, melyet egy „Sánta" vetett ugyan föl, de a kinek nagyon ép kéz láb fogalmai vannak. Értem a „Hogyan temessünk" kérdését. No már az igaz, hogy ennél annyiféle eltérő szokás és ceremónia van, melynek alapját hiába keresem az ujtestamentumban. Vau ónekszós, imádságos, predikátiós, oratiós, bucsúztatós és siri beszédes temetés. Bizony nagyon elég arra, hogy az elhunyt felett megkönnyíttessók a sir hantja s az élők reménységet vehessenek kedvesükkel i viszonttalálkozásra a feltámadás nagy napján. Nem azt kell itt felvenni, hogy „valamelyik lelkész a tehetetlen kényelem embere-e", hanem azt, hogy ennyiféle tragoedia helyeselhető-e ? Nagyszerűen igaz és magasztosan szép Turcsányi úrnak az a nézete, hogy „a temetésnél egyenlő mértékkel kellene mindenkinek mérni". Már aztán, hogy ez a „mérték" az előbb leirt ceremóniák közül melyik legyen, az még hosszas discussió tárgyát fogja képezni; bármelyik legyen is, búcsúztatót kivéve, de csak „egy* legyen. Szerintem is legfelemelőbb, legünnepélyesebb az ima. Az ige hirdetésre ezen kivi'il is unos untig elég alkalmas és alkalmatlan ideje van a papnak. Most az a kérdés, hogy ha valamikor erre az „egy"re reá jöhetnénk, hol kellene azt végezni? Háznál ? Templomban ? Sirnál ? Mindegyiknek vannak pártolói. De ha úgy fogjuk fel a dolgot, hogy a lelkész is ember s ragaszkodik az egészséghez, az élethez — holott pedig ez a templomon kívüli fungálás alkalmával (fedetlen fő esőben, szélben; vizben sárban járás) veszélyeztetve van, mert csak nem tartunk azzal a jezsuitával, ki a kholerás szájából kiesett ostyát felkapta ós megette ; ha ügy fogjuk fel a dolgot, hogy a templom épen a vallás külső actusai számára épült hely, minden esetben a legünnepélyesebb hely, úgy önként következik, hogy azt az „egyet" a templomban kell végezni. Ki kisérje-e a lelkész a halottat? Én határozottan azt mondom, hogy erre nincs semmi szükség. Yele és az élőkkel való dolgát elvégezte a lelkósz a templomban. Kikíséri a sirig ? . . . itt vagy beszól vagy nem; ha beszól ? akkor vagy annak ismétlésébe esik, a mit a templomban már föl kellett Ölelnie, vagy úgy tűnik föl, mint a ki a templomban még valamit elfelejtett; ha nem beszól, akkor meg minek ott pictus masculusnak! . .. Hallom az ellenvetést: a lelkész a bölcsőtől a sirig pásztora tartozik lenni a nyájnak. Ezt uem úgy kell érteni, hogy a világba lépésétől mindaddig, míg sírját az utolsó hant be nem ormozta, mert e „jussához" ragaszkodásból az következnék, hogy mihelyt a fájás előfogna egy terhes nőt, azonnal hivassa a a papot s a mint világra jött a kisded, azonnal keresztelje meg, mihelyt pedig haldoklik valamelyik, azonnal menjen oda és lesse a lélek elköltözésének pillanatát; hanem igenis úgy kell érteni, hogy az anyaegyházba való beavatástól addig, míg attól búcsút nem vesz. Ez pedig pontosan teljesítve van a kisdednek a templombani megkeresztelós s az elhunyt felett a ! templomban végzett functiója által ... A temp 1 oinba 11 avatja be az anyaszentegyházba, a templomban váljon meg tőle. Semmi esetre sem indulok ki abból, hogy más felekezet lelkésze kikíséri e vagy nem, a kilenc háí ládatlanhoz nem csatlakozott a tizedik, hanem abból,