Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-07 / 40. szám

BELFÖLD. A zsinati előmunkálatok feletti véleményem sorsa. „A hallgatás riera némaság, nem tétlenség jele" cím alatt, Rákosi álnevű tiszttársam, pestmegyei evang. esperességünk papi értekezletéről egy cikket tett közzé e lap közelmúlt számaiban. E cikkben többször foglalkozik csekélységemmel. Majd szemrehányásokat tesz azért, hogy jegyzőtársam mulasztását helyre nem ütöttem ; majd méltányolva értekezleti felolvasásomat, pártomra kél, munkám némely részeinek állítólagos megtámadtatásáért; majd önérzethiányt tételezve fel bennem, egy vágást lát jónak mérni felém. Minthogy mindezt kellő ok és alap nélkül, itt-ott túlozva s engem majd túlbecsülve, majd meg méltatlanul sújtva teszi, s minthogy tiszttársaim jó szellemét és jó indulatát is a nagy közönség előtt rosz világításba helyezi : nem annyira magam, mint tiszttársaim rehabilitálása tekintetéből mellőzhetlennek ítéltem a válaszolást. Abban igaza lehet, hogy Láng jegyzőtársam a debreceni táborban szerepel, valamint hogy esperességünk történeti mozzanatait, dacára orthodoxismusának e lapokban csakúgy közzé tehette volna, mint az előtt : hogy azonban mulasztását nekem kellett volna okvetlenül helyre ütni, azzal a cikkíró többet mond a kelletinél. Az ugyanis nem áll, hogy épen a jegyzők feladata lenne a lapokat ügyeink menetéről tudósitaui. De megvallom én szívesen tettem volna, ha tudom, hogy jegyzőtársarn mikor követi el azt a Rákosi által neheztelt elpártolást, mely őt e laptól annyira elvetemité, hogy közleményeit, melyek a cikkíró állítása szerint „úgy sem szoktak lenni különben is dogmatikus tárgyúak" e lapoktól teljesen megvonja. Nem akartam elfoglalt hatáskörébe vágni, vártam, azt liive, hogy e lapokhoz küldött cikke az uton veszett; midőn azonban hasztalan vártam, már-már szándékom volt mulasztását pótolni, midőn ime feltűnt Rákosi az újszülött cikkíró, a ki ugyan minden áron szabadkozik a cikkírás mesterségétől, de a melyhez úgy látszik van képessége s épen azért ki is jelentem, hogy legalább részemről a kenyéririgység gyanújába nem esik, annálkevésbbé, minthogy tudhatja, hogy engem az egyházmegye jövő gyűlésén harmadszor előterjesztendő kérelmemre, tekintettel már cikkírói mulasztásomra is, bizonyosan fel fog menteni érdemetlenül viselt hivatalomtól. Cikkének fontosabb része azonban ÖL hol felolvasásom sorsával foglalkozik. Előzményül azt mondja többek között, hogy esperességünk már-már azon helyzetben volt, hogy az egyetemes gyűlés által leküldött zsinati előmunkálatokat minden hozzászólás nélkül elfogadja, ha nem akad ember, Margócsy József irsai pap személyében, a ki esperességünk becsületét a hínárból kimentendő volt. Ez szerintem túlzás, mert ha erre kerül a dolog, hogy ily munkától esperességünk becsülete függött, bizonyára akadt volna kívülem más is ily vélemény készítésére tiszttársaink között, lévén erre képesség köztünk kívülem quantum satis. Én a szóban levő munkát megbízatás folytán irtani, miután egy ily munkálat készítésére kinevezett bizottságnak egyik tagja valék; de korán sem kívántam valami olyan hiú indokból tenni eleget megbízatásomnak, mintha munkámat esperességünk véleménye képviselőjéül kívántam volna elfogadtatni. Nem ! En a kötelességnek tőlem telhető teljesítésénél nem tettem egyebet s hogy munkám a lelkészi értekezleten szóba került, az azért volt, mert az értekezletet megelőzőleg semmi más felolvasás bejelentve nem lévén, azt értekezleti elnökünknek csakis időtöltőül ajánlottam volt fel és így legkevésbé olyasféle reményben, mintha azt különös méltatásban óhajtottam volna részesítve látni. Felolvasásom sorsára térve azt mondja : hogy midőn felolvasásomban, az egyháztanokat érintő helyre értem, volt ugyan csend, de vihart jósló, a mely csakhamar ki is tört, mihelyt az olvasás véget ért, s melyet az által láttanak jónak félbe szakítani, hogy B. felolvasását sürgették. Minderre egyszerűen csak azt jegyzem meg, hogy én nekem épen a fentebbiek folytán nem állott érdekemben felolvasásom hatását lesni s igy nem tudhatom, hogy felolvasásom melyik része idézett elő vészt jósló csendet, én csak azt tudom, hogy felolvasásom végén élénk szóvita volt azon véleményem felett, hogy keresztszülőidül nem keresztyéneket is ajánlottam elfogadhatóknak. Ebből és az az óta egybeült bizottság nyilatkozatából s eljárásából következtetem, mikép csakis ezen rész szült visszatetszést. S itt most már csakugyan eltérés van Rákosi, a közlemény iró és a bizottság nyilatkozata között. Munkálatom áttanulmányozására kinevezett esperességi bizottság ugyanis, munkálatom azon részét, melyet Rákosi úr megtámadottnak hisz és gondol s melynek felolvasása alatt vihart jósló csendet észlelt, némi módosítással ugyan, de majdnem teljesen meghagyta és igy szükségesnek találta. És ez, a mig egy részt az én megnyugtatásomra szolgál R. állításával szemben, másrészt fényes tanújele a bizottság (R úr által kétes szinbe helyezett) abbeli meggyőződésének, melynélfogva a reformok szükségét szintén belátja. Mivel pedig a bizottság e tekintetben ugy szólván az esperességbeli összes papság képviselője, ezennel visszautasítván Rákosi ur közleményének azon téves részét, a mely szerint a nagy nyilvánosság előtt kétes színben igyekszik feltüntetni a tiszttársakat, olyas feltevésnek adván kifejezést, mintha azok a reformok tekintetében rosz szellem által volnának áthatva, mintha álláspontjuk a maradás vagy épen hátrálás lenne. Szükségesnek látom azért közleni. I. sz. a. munkálatomnak, cikkíró szerint, a papi értekezlet által megtámadott részét, ugy a mint azt felolvastam volt, semmit abból ki nem hagyva, semmit azon nem változtatva, II. sz. a. az esperességi bizottságnak, felolvasásom e részén tett módosítását;