Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-09-30 / 39. szám

mányok akkori álláspontján lehető volt, a jogi tudományokat is felvették a főiskolák tantervébe. De azért voltakép csak két intézet létezett: gymnasium, ebből kerültek ki a tanítók, és bölcsészet-, jog- theologiai intézet, itt képeztettek a lelkészek, tanárok és jogászok. Ma senki se állítja, hogy különböző pályára készülő ifjak egy és ugyanazon intézetben, ugyanazon tanárok által nyerhetnének kiképeztetést. Az összetett intézeteket fel kellett bontani s az egyes elemeket önállóan szervezni. Ez ujjá szervezésnél most már nem az a kérdés, minő hagyományok maradtak ránk, hanem hogy mire van leginkább szükség. S a felelet igen egyszerű. Legnagyobb szükség van most is tanítókra, tanárokra és lelkészekre, röviden a szó legtágasb értelmében népnevelők, népművelőkre. Ezt kivánja tőlünk egyházunk, hazánk érdeke. S mig ezen legjogosultabb kívánalomnak eleget nem tettünk, addig különösen most, midőn annyi jogakadémia van hazánkban, hogy senki se fogja állítani, hogy a politikai közélet pályája iíjainktól el van zárva ; midőn viszonyaink egyáltalában nem virágzók ; az eperjesi jogakadémia felállítása legalább is felesleges. S talán a szükség érzetének e hiányából származik az a hives érzület, mondanám közöny, melylyel az ügy iránt a legközelebb érdekeltek viseltetnek. De van egy más célunk is a jogakadémiával, az a mit őseink is szemük előtt tartottak, hogy t. i. ifjaink protestáns szellemben nevelkedjenek. Azt nem akarom hosszasan bizonyítgatni, hogy az akadémia korunkban már nem nevelő szorosabb értelemben véve, de csak oktató intézet, s hogy „protestáns jogakadémia" ugy hangzik, mint „katholikus szellemű vegytani laboratórium." Vegyük csak egészen gyakorlati szempontból a kérdést. A jogakadémiában nem csak protestáns hallgatók lesznek, „hanem jönnek különféle felekezetbeliek; zsidók, katholikusok stb. Vájjon lehetséges-e feltennünk a jogtanárról, hogy e hallgatók előtt protestáns szellemben lesz képes a jogtudományokat előadni ? megkívánhatjuk-e tőle, hogy igyekezzék közöttük a protestáns szellemet, elveket terjeszteni ? A jogakadémia a protestáns elvekre nézve oly magvető gép, mely nem bocsátja át a magot. Az ilyet ha van, a lomtárba vetik, ha nincs, senkinek se jut eszébe azt megvenni. De tegyük fel mégis, hogy nem a tantermek falain belül, hanem azokon kivül collegiumunk szervezete, szelleme más felekezetbelieket egyházunk iránti tiszteletre, híveinket áldozatkész buzgóságra fogja ösztönözni. Hallgatóink az életbe kilépve lesznek ügyvédek, hivatalnokok. De akármelyik pályára lépnek, irodájukban épen semmit, azon kivül pedig nagyon nagyon keveset foglalkoznak vallási kérdésekkel, mert ez nem az ő terük. Nem csak rosz magvető gépet veszünk tehát, hanem még a mellett a folyó vizre állitjuk azt, hogy ha mégis egy pár szem áthullana, a a vizbe esnék, hol bajosan fog csiraképességének elveszítése előtt valami zátonyra akadni, hol kikelhetne. Es még e»y körülményt ne feledjünk tekintetbe venni. Az akadémia hallgatói érett ifjak, a gymnasium növendékei még nem azok; más törvények alatt állnak azok, mások alatt ezek ; amazoknak sok meg van engedve, mi ezeknek egyenesen s szigorúan el van tiltva. Minő paedagogus az most már, ki egyik kezében szigorú törvényeket mutat növendékeinek, s a másikban folytonos példákat, mikép lehet azokat megszegni. Ennélfogva tehát a theologiát is el kellene választani a gymnasiumtól ? Mindenesetre kívánatos volna, de be kell látnunk, hogy az most még lehetetlen. Es nem tagadhatja senki, hogy van különbség jogász és theologus között, akár tekintjük vagyoni állásukat, akár azt a társadalmi kört, melyben neveikedének, akár azt a hatást, melyet a szaktudomány szelleme a lélekre gyakorol. Komolyan félek, hogy azt a jogakadémiát igen drágán fogjuk megfizetni. Pedig az a jogakadémia, mint fenntebb bebizonyítani igyekeztem, nem szükséges. Hogy lesz e Eperjesen ilyen intézet vagy nem ? az sem az egyházra, sem hazánkra, sem nemzetiségünkre nézve egyáltalában nem életkérdés. Hanem van más intézetre valóban égető szükség. Tanárképző intézet széles hazánkban még mindig csak egyetlen egy van. Tanárainkat még mindig a papok közül — bocsánat a szóért — fogdossuk, mint hajdan a tanítókat a mester-emberek közül. Hány tanár van még, a fiatalok s a legfiatalabbak között is, ki tulajdonképen nem tanári vagy legalább nem egyedül tanári pályára készült. Az pedig bizonyos, hogy ilyen módon valódi szaktudósaink alig lesznek. Azt mondhatná valaki, hogy nekünk nem is annyira szaktudósokra, mint inkább olyanokra van szükségünk, kik a nyugatiak hangyaszorgalmú munkásságának eredményeit — quintessentiáját — röviden, értelmesen összefoglalva s a gyakorlati életre alkalmazva tudják előadni. De ne feledjük először azt, hogy épen ezen összefoglaláshoz okvetlenül szükséges az azon tudományban való alapos jártasság, készültség.Másodszor ama tétel szerény véleményem szerint csak némely tudományszakokra vonatkozhatik. Én sem akarom a magyarországi leendő tanárképzőknek azt tenni első kötelességévé, hogy a mexikói archaeologiát, a classikai philologiát, vagy a germán törzs történetét mi vélj ék legfőképen, s hogy tanáraink e szakokban s hasonlókban ne csak a kor szinvonalán álljanak, hanem tudjanak valami ujat is felmutatni. Nem ez az altai, a keleti, a turáni népek hivatása. De ránk első sorban magyarokra vár az a kötelesség, melylyel az emberiség nagy családjának tartozunk, miszerint nyelvünk törvényeit, történetét alaposan kikutassuk, a turáni összehasonlító nyelvészetet miveljük, népünk s a többi keleti szomszédaink történetét megírjuk ; földünknek természetrajzi, földrajzi, földtani titkait napvilágra hozzuk. Ezekbe a szakokba tehát valódi alapossággal kell elmélyednünk, ez eken atéreken valódi tudósokkal kell bírnunk. A szakképzettség tehát szükséges azon tudományokban is, melyeket nem akarunk mi előbbre vinni, csak a színvonalon maradni; de szükséges az okvetlenül oly tudományokban, melyeknek mivelése egyenesen a mi kötelességünk. Pedig a mai tanárképző rendszerünk mel-