Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-09-23 / 38. szám
népek részéről, melyek keresztyén civilisátiójukkal úgy sátoroznak, mintha az a humanitási eszmék kizárólagos letéteményese volna: egy tiltó szó sem emelkedett, mely „megállj "-t kiáltott volna a rabló merénylet kezdeményezője elé, hanem inkább azon tanakodtak, hogy ki szállja majd meg Konstantinápolyt, s miként osztozkodjanak a vérdíjon. Nem jól fejeztem ki magam, midőn a keresztyén népek tartózkodó maguktartásáról szóltam. A népek, ha rajtuk áll, határozottan tiltakoztak volna, nemcsak szóval, hanem vérük hullajtásával is; de fájdalom, hogy, amint Kossuthunk mondja „még mindig ott vagyunk, hogy két-három biboros halandó szeszélye, hajlama, s nem a nép akarata az iráuyadó." Az ujabb események megmutatták, mire mennek a biboros halandók, mikor nem a népek akaratára, hanem szeszélyeiknek és hajlamaiknak hódoló tanácsosaikra hallgatnak. Volt alkalmuk tapasztalni azt is, hogy mit ér a fegyverek hatalma oly kezekben, melyeket csak halandók szeszélye ós hajlama, nem a nép akarata és a szent ügy tudata intéz. Fél százada, hogy a bölcs diplomátia a félhold birodalmát a hatalmasságok sorában csak mint beteg embert emlegeti, kinek szerintök életét csak addig kell mesterségesen fönntartaui, míg sikerül a hagyaték osztozása felett megalkudniok. S ime, most midőn törésre került a dolog, a fegyver a beteg ember kezében Isten-nyilává válik, mely porba sújtja a világ legnagyobb hatalmasságának légióit, s megrettenteti leghatározottabb ellenségeit. Skobeleff muszka tábornokról beszélik, hogy a legközelebb történt megveretése után e szavakra fakadt: „En megtettem a magamét, többet nem tehettem ; hadseregem félig meg van semmisítve; ezredeim nem léteznek többé, nincsenek többé tiszteim. Elvesztettem három ágyút; de nem vádolok senkit, ez az Isten akarata volt." Régi szó, de igaz: a ki nem tud imádkozni, menjen a tengerre. Vészteljes tenger a harctér, Istenre emlékezteti még a zsarnokság vak eszközét is. Fájdalom, hogy ez emlékeztetés a biboros halandókat nem elég közel érinti, mert amint megmondta a költő: „Dum delirant reges, plectuntur Achivi." Epen ezért azokon a biboros halandókon a világtörténelem legbehatóbb leckéinek is kevés foganatjuk van; de a nagy emberiség a nyert tanulságokat emlékkönyvébe jegyzi, és bizonyára eljő az idő, hogy hasznukat is veszi. A most történtekből is két tanúiságot fog meríteni : egyik az, hogy ma már nem áll, a mit Montecuccoli 200 évvel ezelőtt mondott, hogy t. i. a hadviseléshez csak három dolog szükséges: pénz, ismét pénz és harmadszor is pénz. Az ujabb események bebizonyították, hogy a mi a hadviseléshez ma mindenekelőtt szükséges, az, hogy igazságos legyen az ügy, melyért vérét ontani a népet mondják hivatottnak. Mikor a szuronyok gondolkodni kezdenek, a puszta gondolomra, szeszélyből inditott háborúknak meg kell okvetlen bukniok. Solferino, Königgrátz, hét évvel ezelőtt Sedan, legujabbau pedig Plevna megmutatták, hogy az erkölcsi garanciáktól megfosztott államélet mellett az államfő egész biztossággal még anyagi erejét sem veheti voltaképen számba, nemhogy szellemi tényezőkre, hűségre, lelkesedésre bizton számíthatna. A másik tanulság, mely nem kisebb horderejű, az, hogy mindaddig, mig az erkölcsiség örök törvényeinek csak a magánéletben tulajdonítunk érvényt, az államéletet pedig s ennek vezetőit az erkölcsi törvények alól föloldottaknak tekintjük: addig társadalmi életünk ép, egészséges fejlődése nem várható. A mai társadalomban, mely a kiváltságokat minden téren eltörölte, fájdalom, a közönség a nagyoknak erkölcsi feslettségre való felszabadulását sem akarja kizárólagos előjognak tekinteni, és a hirtelen előmenetelt igérő rosz, hamarább talál követőkre, mint a halkan érlelődő jó. Ez uton az erkölcsi romlás mind jobban elharapódzik és az államélet alapjaiban ingattatik meg. Azért is mig a közügyek vezetésénél elkövetett bűnök, politika név alatt biztosítva lesznek a közmegvetés ellen, mig a mesterséggé vált tömeges gyilkolást ós rablást bármi igazságtalan ügy mellett is nem éri a zsiványság kiérdemlett címe, s ezzel a közmegutálás: addig ne emlegessük dicsekedve keresztyén civilisatiónkat. Ugyan van is mivel dicsekednünk. Ha elgondoljuk, hogy a keresztyén világban a német-francia háború kitörése után francia földön német embernek egy óráig sem lehetett biztos maradása, mig az ugy nevezett pogány mohammedánok közt, bár világosan látják, hogy a keresztyén hatalmak külömbség nélkül összeesküdtek léte ellen, a keresztyénnek mégis, csak azért mert keresztyén, még eddig haja szála sem görbült meg.