Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-07-01 / 26. szám

lingua." „Nem a beszéd, vagy jobban mondva beszélhetés a cél," hangzik a kopott ellenvetés, „hanem, hogy a formát elsajátítván ezen át, mint valami hídon, juthasson annak szellemébe!" Igen ám, de mikor azt a hidat sem birja összetákolni! e nélkül pedig, nem lévén dádalusi ügyessége ama repülő liid vagy szellemi szárnyak hiányában, hogy fog boldogulni ? „A némethoni tanintézetekben sem történik e nyelven a magyarázat, azért még is tudnak rajta classice irni/ Csak tudtak, akarta talán mondani 1 Azután meg csak ezzel hagyjunk fel, hogy mint parlamentünk Angliára, ugy mi a nevelés és tanitás ügyében minden lépten nyomon Németországra hivatkozzunk, a nélkül, hogy akár a körülményeket és viszonyokat, akár népünk jellemét vennők tekintetbe. A német tanulónak nem oszlik meg ereje és szorgalma, mert nem lévén más nyelvekkel küzdeni valója, egész hévvel és erővel fekhetik neki a latin és görög nyelveknek. Nem igy a mi növendékeink! Érezzük pedig mindnyájan a „divide et vinces" példabeszéd erejét és igazságát. Tegyük, hogy a németnek jellemében, természetében fekszik a munkakedv, tudományszomj, kitartó szorgalom holott magyar ajkú növendékeinkben — kevés kivétellel — mindezeknek ellenkezőjét, mint mélyen nemzeti jellemükben gyökerező vonást és jelenséget tapasztaltuk és folyvást tapasztaljuk, akkor kezünkben van a talány kulcsa, miért mutathatnak a némethoni intézetek a classica philologia terén nagyobb eredményt a mieinknél. Hajdan csaknem megfordítva volt, legalább a mi a beszédet illeti, a mi ifjaink sokkal folyékonyabban beszélték a latin nyelvet a németekénél. Távol legyen tőlünk mintha mi e latinos nyelvet akarnók visszaidézni és varázsolni halottaiból nemzeti nyelvünk és szellemének rovására. „Tantuin requiescat in pace !" Hanem ha a classica philologia ugy is mint köteles tantárgy az ő szellem- és szivképző erejenél fogva tanintézeteinkben jövendőben is tanítandó, akkor érezzük mindnyájan, hogy kell valami gyökeres orvoslásnak, intézkedésnek e részben történni. A mi azon általunk is csak az imént említett aggodalmat illeti, hogy a classica philologiának latin nyelven történendő tanítása és előadása a felsőbb osztályokban csak nemzeti nyelvünk és culturánk hátrányával történhetnék, ez is csak olyan alaptalan túlozott állítás, melyet a félelem vagy legalább féltékenység sugall. Lám-lám a classica philologiával szemben nemzeti nyelvünkre és culturánkra féltékenyek vagyunk, holott ez Széchenyiként »mint a férfias tömőit szólás és Írásmód példánya, halhatatlan remekei által fiainkat római honszeretetre, nagylelkűségre és nagyságra van hívatva buzdítanimig a német nyelv- és irodalommal szemben, egészen csendesen és szenvedőlegesen viseljük magunkat. Pedig véghetetlen különbség van ám a kettő között. Amaz holt, tehát nem árt, de sőt remekeivel mindenkor a legjobb szolgálatokat tette nemzetünknek ; emez élő, annálfogva befolyása és terjedése nemzeti geniusunk és culturánkra nézve életkérdés ! S csak széjjel kell néznünk, hogy elirtózzunk ama hódításokon, rae! lyeket a német nyelv és cultura soraink között ellenállhatlanul egyre tészen. A miket művelődésünk nemzeti voltának érdekében nem csak nem tartunk üdvösöknek, hanem egyenesen károsoknak sőt vészthozóknak declarálunk ! A német szellemet nem megismerjük, hanem beszívjuk, E beszivás és befolyás pedig azt eredményezte, hogy a német formákat akaratlanul is (vagy csak szenvelgve a német cultúrát ?) utánozzuk, erőszakot tévén nyelvünk organismusán és szellemén. Csak olvassátok figyelemmel a napi lapokat, s undorral fogtok meggyőződni állitásunk igazságáról ; a holott a sok újdonsült firkász, — tán öntudatlanul is — ugy kitekeri nyakát s kifüröszti eredetisége s tex'inészetes erő teljéből szép nemzeti nyelvünket, hogy — ha nem tesznek róla — maholnap nyelvünkre sem ismerünk! Nem okosabb volna-e a classica philologiának ily befolyást és hódítást engedni ? a mely nem csak hogy elnyeletéssel nem fenyeget, de sőt mint a nemzeti nyelv, irodalom és cultura fölvirágoztatásának legbiztosabb és legjótékonyabb factora és dajkája, műveltségünknek, honfiúi erényeink és erkölcseink megizmosodásának a legjobb szolgálatokat teuni van hivatva ! De hogy e jótékony sőt áldásos befolyását nemzeti műveltségünkre, sőt általában társadalmunkra nézve biztosithassuk a classica philologiának, szükséges, hogy azt ifjúságunkkal megkedveltessük, s így aztán mint annak fölkent méltó papjait, csöndes templomaiba bevezessük. Azonban, hogy e célt elérhessük, egyengessük az utat úgy és az által, hogy mondjuk ki: miszerént a hatodik osztályban a mythologia, a 7-dik és 8-dikban pedig a római történelem latin füzetek után, ne csak latinúl tanittassék, hanem azon magyaráztassék is. Hogy pedig az élet és társadalomnak a philologiával szemben elfoglalt ellenséges positiói némileg ellensulyoztassanak: mondassék ki, miszerént mind azok, kik az uj rendszer életbeléptetésével kezdik gymnasiumi tanfolyamunkat, kötelesek lesznek a latin nyelv, irodalom, mythologia és római történelemből latin nyelven maturizálni, valamint az írásbeli vizsga alkalmával is önálló munkálatot e nyelven készíteni Ez lenne némi erkölcsi kényszer, a mely az ifjúságot komolyabb törekvésre és kitartó szorgalomra buzdítaná. Mindezekre az élet — ki az egyedüli úr — ugy lehet azt fogja mondani : „csitt ne beszélj ! „homo proponit, vita disponit" én vagyok itt a mester ! a ki egyszer meghalt, azt én mint halottat birodalmamban meg nem tűröm." Mindez meglehet! de ha erősebb is az élet a halálnál, nekünk — mig a valódi miveltség, föl -világosodás, a philologiát tanügyünk fölvirágoztatásának leghatalmasabb tényezőjéül fogja elismerni, — kötelességünk módokról gondoskodni, melyek által műveltségűnk ezen eredeti forrásait ifjuságunk számára megközelíthetőkké tegyük! De ideje, hogy befejezzük, nagyon is hosszúra nyúlt cikkünket. A methodus tüzetes megrostálása és megbeszélésébe ezúttal nem bocsátkozhatunk, mivel azt sem