Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-07-01 / 26. szám

805 806 a történteket s rájővén, hogy lányát hova vitték, utána ment, bizonyosan haza hajtani ? — gondolja az ideális olvasó — dehogy! meginni az áldomást s meg lett a házasság, s ha a fiút elvitték katonának, vagy ha nem vitték is. de a menyecskét talán már megunta, elvitték az asszonyt gyermekestől, s vittek másikat. És ez virágzott ós virágzik a magyar törvények borzasztó tiszteletére, de még hogyan ?! A magyar népről azt mondják, hogy nem alattomos természetű, úgy tapasztalom nem is az, mert egészen másként tesz. Ezt a gyökerestől kiirtani való erkölcstelen szokást a Dráva mentén lakó tős gyökeres magyar református nép már modernizálta. Megalkusznak a leányra mint a marhára, s megveszik pénzen, s fényes nappal násznépével, muzsika szóval viszik haza, van olyan egyház, hogy 10 — 12 ilyen házasság is virágzik benne ! Pedig a Krisztus szolgái nem alusznak ám! Prédikálnak, mind alkalmatos mind alkalmatlan időben, feddőznek, dorgálóznak, elmondják az illetőknek, l ogy a törvény jelölt ki utat módot a nősülhetósre, hogy az apa anya inkább tekerte volna ki nyakát leányának kis korában, mint hogy ily gyalázatos életre adja, szóval, elővesznek minden erkölcsi fegyvert; a felelet az, hogy ha azt tették volna, felakasztották volna, mert jól meg adták az árát \ s Krisztus szolgái úgy járnak mint a vakefieldi pap, kinevetik őket a gonosztevők. Mondok egy családot, a hol így állnak a dolgok : öreg apa A. öreg anya B. lányuk C. ennek férje D. D-t elvitték katonának, távol léte alatt — holott már E. mint törvényes fiú meg volt — A. más nőt vitt a házhoz, ettől F. törvénytelen gyermek született, mikor D. megjött a más nőt elverték, azután megint született Gr. törvényes gyermek. E, a 18. éves kort elérvén, vettek egy lányt vad házasságra jó pénzen, ez terhes lett, megbetegedett, haza verték apjához, pár nap múlva rá gyermekével együtt meghalt. Aztán vettek másikat s ezt is haza vitték, s nagy lakodalmat csaptak! Ha meg nem unják, pár óv alatt lesz ismét törvénytelen gyermek ! És ezeket minekünk — habár a szívünk szakad is meg — el kell néznünk, mert az erkölcsi fegyver nem használ semmit, ós mi haszontalan szolgák lettünk, bérért szolgálunk, az áramlatnak nem állhatunk ellent, mert a jelszó ez; éljen a túlhajtott humanismus! virágozzék a mindent jó színben látó idealismus ! De most veszem észre, hogy még sok felelni valóval tartozom, legközelebb elmondandom. Addig is béke velünk! VlGIL. 2v£ i s s i ó. A pünköst utáni napokban, Kerek Sándor túronyi lelkész és slavoniai missionarius úr által felhivattam, mennék el helyette május 27-dikére a szlánovodai és ennek környékén lakó hitsorsosinkat meglátogatni, s ott, mondott időben, a missionariusi teendőket végezni annyival is inkább, mivel a slavoniai hívek e látogatásról már értesítve vannak, ő pedig a hosszabb utazástól — jelenlegi gyengélkedése miatt — orvosilag tiltva van. E felhivásnak készségesen engedve, elindultam missiói utamra május 26-dikán s még e napon el is jutottam Szlánovodára. — Sajnálom, hogy visszajövetelem után támadt betegségem miatt, esak most jöhetek a nyilvánosság elé, utazásom leírásával. Nem lesz talán érdektelen, ha 26-án Szlánovodáig tett tapasztalataimról is írok e helyen valamit, bár sajnos, hogy örvendetesről mitsem irhatok. Ha nem említeném is azt, hogy a Dráván átkelve, más beszéddel, más gondolkozással, s a mi fo és legsajnosabb, egyszersmind más, mondhatni irántunk magyarok iránt ellenséges érzelmekkel is találkoztam legtöbb helyen és körben, vannak még más dolgok is, melyek lehangolják az embert, s az elfogulatlan kebelben, ez ellenszenves országban is a szánalom érzetét költik fel, ezek t. i. a Slavonia igen sok vidékén mutatkozó rendkívüli anyagi és szellemi szegénység. Kétség nélküli dolog azt hiszem mindenek előtt, hogy a népek jólétének egyik feltétele a cél és okszerű gazdálkodás; meg is lehet ezt találni Slavoniában az uradalmaknál, de csakis itt, mert a mi a slavoniai földmíves osztályt illeti, van itt gazdálkodás tekintetében még ma is oly primitív állapot, mely a legrégibb időkre vezeti vissza emlékezetünket. A régiségekben megrögzött sokáé, félre nem teszi fakormánydeszkás ekéjét a világ minden kincséért sem, melylyel csak úgy karmolja fel földjét, mely aztán jó minőségéhez képest is csak nagyon keveset terem. De így áll a dolog itt másra nézve is. A mint a gyönyörű fekvésű Szlatinából kimenve, délnyugati irányban közeleg az utas az előtte elterülő hegycsoport felé, vágyva halad, gondolván, hogy nem sokára a legfestőibb tájaknak lehet szemlélője. Belépvén azomban a hegyek közé, vannak ugyan ily tájak, de azoknak szemlélésére alig jut idő, mert a nyaktörő, sokszor rendkivül sáros utak, mélységes lyukak és pocsolyák igénybe veszik az embernek szemeit, kezeit s egész valóját, csakhogy azokból épségben menekülhessen s az éjt ne legyen kénytelen a vadonban tölteni. Ez útakon vánszorogva, elfárad és fáj az embernek a teste, beérve pedig egy-egy falucskába, fáj az embernek a lelke. Utolsó falú