Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-07-01 / 26. szám

p. Szlánovodáig Lukovác, melyben sokaeok laknak s köztök egy pár magyar család is. E falucska annyira körül van véve kisebb nagyobb hegyek és erdőséggel, hogy csak akkor látja az ember, ha már benne van. No de van is aztán itt látni való. Mondom, egy ily falura midőn az ember rábukkan, valósággal fáj a lelke, s önként következik azonnal a kérdés: váljon laknak-e itt emberek ? Azt hinné az ember, hogy a házak tetőit romboló szélvész borzalta fel és sodorta el, palánkjait árviz hordta össze-vissza, pedig fekvésénél fogva e falut sem szélvész nem érheti, sem árvizet nem láthatott soha. Betekintve egyes udvarokra, nincs más látni való, mint összevissza düledezett kerítések, minden felé gizgaz, úgy látszik, hogy e lakosoknak a házi vagy konyhakertről fogalmuk sincs 5 láthatni minden udvaron rongyos épületeket, átalában talpra építve, sövény oldalakkal; a lakházak kémény nélkül lévén, kormosak mint valami üstfenék, némelyről biztosan feltehető, hogy felépítése óta tisztogatva, tatarozva nem volt soha. Kíváncsiságból végre betekintettem egy ily viskóba; leírhatatlan volt itt a kellemetlen bűz és tisztátalanság s úgy vettem észre, hogy a malacoknak külön épülete nincs. Lakosokkal találkozva, ismét önként következett a kérdés: váljon mivel élhetnek ezek ? Sáppadt, sovány arcokat láttam, minden egészséges szín nélkül, melyek a lehető legrosszabb élésmódot árulták el. S váljon miért vannak mind ezek igy ? talán a vagyontalanság mindezeknek oka? Világért sem ! Van ezeknek földjük elég, még pedig meglehetős, sok helyen a legjobb minőségű, jaj de a mijök van, azt célszerűen használni nem tudják, a készből sem képesek előállítani valami kis jót, földjük keveset terem, mert csak úgy vakarják. A cukonyai határban példáúl megállottam egy szántó eke látására s megbámultam, mert a legeslegelső eke, mely készült kezdetben a világon, ehez a cukonyai ekéhez képest művészi készítmény lehetett. Mind ezeknek magyarázata tehát nem másban, mint azon sajnos körülményben rejlik, hogy e községnek tanítója nem volt, azt hiszem soha, s a gyermekek mai napság is semmiféle oktatásban sem részesülnek. De meg is látszik ám e hiány e szegény községeken, még csak itt sóhajthat ám fel az ember szíve teljes érzetéből: „népnevelés jöjjön el a te országod !" De ideje volna már, hogy küldetésemről szóljak. Mint fentebb is említém, május 26-án estve Szlanavodára érkeztem, s másnap szt. háromság vasárnapján működésemet megkezdtem. Reggeli 8 órakor már kezdtek gyülekezni a hívek, s összejöttek : Szlánavoda, Nasica, Budonica, Cabona, Golonicsa, Szladováe, Szlatina és Mellán községek,illetőleg pusztákról mintegy 85-en voltak,továbbá rom. cath. is ugyan ily számmal. Mihelyt néhányan öszszejöttek, azonnal megkezdtem velők a beszélgetést, hogy velők, kedélyállapotjokkal s gondolkozásukkal némileg megismerkedhessen]. Beszélgetés közben úgy tapasztaltam, hogy a mint egyrészről az én vagy más jelenléte mindig a legnagyobb örömre hangolja, úgy másrészről a nyilvános istenitisztelet hiánya hétről hétre lehangoltabbá teszi őket, a mi náluk némi komorságot is idéz elő, elégületlenekké teszi őket. Voltak köztük, kik kinyilvánították előttem, hogy a megélhetés naponként nem aggasztja őket, mert van miből megélniök, de mégis van valami hiány . . . mit kipótolni nem lehet. Tőlem telhetőleg megtettem ugyan mindent, hogy őket sorsukkal kibékítsem, hogy felfogassam velők, miszerint hol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ur nevében, annak a két vagy három embernek buzgósága, istenhez vágyódása, szentebbé teheti az összegyülekezési egyszerű helyet, a legragyogóbb templomoknál — kivált mikor ezekben csak test szerint vannak az emberek jelen. — Gondolkozásuk elég tiszta cs józan, tökéletes tudatával bírnak példáúl annak, hogy a ki boldogulni akar bármely állás vagy foglalkozásban, annak ismeretekkel birnia, tehát tanulnia kell. Mikor azonban beszélgetésünk eme tárgy körül forgott, láttam a gyiile| kezetben könyes szemekat, gyermekeikre mutattak s meglepő aggódással panaszkodtak, hogy azok mitsem tanulnak, vagy ha igen, nem úgy mint ők szeretnék. Egy szladováci apa így nyilatkozott: „kész örömest járatom már fiamat iskolába tisztelendő uram, bár minő iskola lenne is az melybe járatom, csak az esik nekem nehezen, hogy fiam minden nap jobban tud sokacul imádkozni, magyarul pedig semmit sem." E társalgás után, hozzá fogtunk az énekpróbához. Roszszul, nagyon roszszul ment, de utoljára mire kellett, mégis csak elment valahogy. Istenitisztelet előtt még négy növendéket kérdeztem ki előlegesen a vallásból, különösen a sacramentomokról, minthogy ezek e napon confirmáltattak. Sajnosan tapasztaltam, hogy az abc-éket és kis kátékat a növendékek számára hiába viszsztik, a szülőknek gyermekeik tanításához sem idejök, sem arravalóságok. Az úrvacsorájához betanulni szokott elő és utó imákat is, csak úgy fülrászokás által, minden értelem nélkül tanulták be a növendékek, még az egyes szavakat sem tudták értelmesen kimondani, volt dolgom míg velők ez imákat kissé értelmesen el tudtam mondatni. Végre elérkezett az istenitisztelet ideje; bármily roszszul ment is az éneklés, mégis szép volt az, mert a buzgóság szárnyain emelkedett ég felé. Egyházi besaédet tartottam I. Moz. 35. 2, 3, felett, ezután kiosztottam az úrvacsorát, melyben részesültek mintegy ötvenen vagy hatvanan. Végül a délutáni isteni tiszteletet kihirdettem, melyre a hivek teljes számmal megmaradtak. Biblia és énekeskönyv kevés fogyott el, mivel a hivek ezekkel már legnagyobb részben el vannak látva. Elérkezett a délutáni istenitisztelet ideje is, melyben a hivek ismét teljes számmal részt vettek s mondhatom, hogy mindkét alkalommal lélekszerint jelen voltak. Végre bezártam az istenitiszteletet a vallás és anyanyelv megőrzésére való intéssel s Pál apóst. II. Korinth 13. r. 11-dik versével: „végezetre atyámfiai, legyetek jó egészségben? épüljetek, vigasztaltassatok meg, egy értelemben legyetek, békességesen lak-