Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-17 / 24. szám

741 742 eszmék terjesztésénél nem ugyan azon célokat lehet szem előtt tartanunk, melyekért Németországon küzdenek, ugy a terjesztési módoknak is egészen más formáknak kell lenniök. Hazánkban ugyanis a hatalommal szövetkező egyháznak minden protestáns ember, akár orthodox akár liberális gondolkodású, egyformán ellenese s így a liberálisok e célra szövetkezése az orthodoxokat kizárván, a hatalomnak ellentálló erőt csak gyöngítheti. Ami pedig magát a liberális eszmék terjesztését illeti, abban, amint a „Prot. Egyh. ós Isk. Lap"-nak akkor már tizennegyedik évi fenállása mutatta, minket senki sem gátolt, ügy hogy már akkor elmondhattam: „Est longum post me agmen idem petentium". Ily körülmények között előre látható volt, hogy az ellenhatások törvénye szerint az ok nélkül keletkező egylet azon bajoknak előidézésére fog szolgálni, melyeket elnyomni lett volna hivatva, ha léteznek. E gondolatok akkor még csak mint homályos sejtelmek éltek lelkemben, melyeket formulázni annál inkább nem állhatott akaratomban, miután az abbeli nézeteimnek nyilvános kifejezést adnom ugy sem lehetett, ha csak — amire hosszas hivatalos pályámon mindég vigyáztam — a tanári testületben a collegialis jó egyetértést alapjában megingatni nem akartam. Nekem tehát akarva nem akarva bele kellett a tervezett mozgalom megiuditásába nyugodnom, s ha már megkellett az egyletnek alakulnia, én részemről azt legalább arra kívántam volna felhasználni, hogy a testvérfelekezetek közt szorosabb kapcsolat eszközöltessék, amint azt fentidézett levelem felirata is nyilván mutatja. E levelem értelméhez ós szóbeli kijelentéseimhez képest az egylet megalakulására ugy tótettek meg az előleges intézkedések, hogy ón abban semmiféle nagyobb szerepet nem vállalok. Ki is jelöltetett egy szónok, ki az alakuló gyűlést az egylet célját és feladatait vázoló beszéddel megnyissa. Ezzel én, quasi re bene gesta, fürdőbe utaztam. Yagy egy héttel a gyűlés napja előtt visszatértem onnét, s akkor beállít hozzám Kovács Albert collegám, ki a Reformegylet ügyének nem csak indítványozója, hanem mind elejétől fogva egyedüli igazi munkása is volt, és jelenti nekem, hogy a megnyitó beszéd tartására vállalkozott szónok lemondott, ós most, miután már beharangozott, máskép nem lehet a bajon segíteni, mint ha ón vállalom el a vármegyeház nagy termében tartandó gyűlésen a megnyitó beszéd tartását. A jó collegialitás kedveért, s azon reménytől kecsegtetve, hogy nagy közönség előtt tartandó meleg beszéd által tán sikerülend, ha nem is az egylet, de az egylet alapjáül szolgáló eszméknek pár embert megnyernem, ismét elhallgattattam aggályaimat, és 1871 október 3-án tartottam azon beszédemet, melyben mintegy dióhéjba összefoglaltam mind azt, mit évek óta lapok utján ós önálló munkákban a protestantismusnak alapelvéből folyó feladatáról irtani ós hirdettem volt. A megnyitó beszéd után következett tanácskozás csakhamar világossá tette, hogy az eszmék, a melyeknek diadalra segítése végett az egylet alakult, egyleti közbenjárásra nem szorultak; a protestáns felekezetek egymáshoz való viszonyát pedig mindjárt az első tanácskozás nem hogy testvóriesebbé tette volna, inkább idegenkedést támasztott ott is, a hol már azelőtt a közeledés némi jeleivel találkoztunk. Ezekhez még mindjárt az első gyiilós azt az inconvenienst is teremtette, hogy az eredeti „Reformegylet" címe helyett a „Protestáns egylet" nevet vette fel, mi egyenes kihívás volt mindazokra nézve, kik az egyleten kivül maradván, e név által olyanokul lettek bélyegezve, mint kik az igazi protestáns névre tán nem is érdemesek. Hiába iparkodtam én a nyilatkozó rosz hatást egy paradoxon által némileg enyhíteni, mert bizony legtöbb helyt a balul választott névnek csak a legkedvezőtlenebb értelmezést adták, és törekvésünket egyenesen ugy mutatták fel, mintha valaki egy „Hazafi-egyletet" alakítana, a mivel hallgatag az volna kijelentve, hogy aki az egyletnek nem tagja, nem hazafi, amit aztán a nagy számmal kivül maradottak természetesen megfordítanának. Ily baljóslatú jelenségek közt jött létre az az annyit emlegetett egylet, mely — mondjuk ki egyenesen — voltakópen akkor szűnt meg élni, mikor világra lett, s csak is ellenfeleink gyűlölködése, és az indítványozó ritka ügyessége és az által bírt néhány évig némi árnyóletet folytatni, hogy alapszabályai a vallástudományi irodalom előmozdítását is kötelességévé tévén, indítványozó Kovács Albert úr e feladatnak oly derekasan megfelelt, hogy bizonyára nincs az egyház szellemi haladását őszintén óhajtó ember, ki az egyletet, mint a protestáns irodalom terjesztését előmozdító társulatot tovább is fentartani nem kívánná. Ha tehát egyfelől szívesen megengedjük, hogy a létrejövendő egyetértés tekintetéből a Protestans-47*