Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-03 / 22. szám

és önérzettel bremsolónak! Engedelmet kérek, de bizony eszembe nem jut a magyar kifejezés, pedig van ám — mert hallottam már — igen jó ! Részünkről ily nemes ambitio s mindenesetre háladatos inelinatio ellen semmi kifogásunk, ez utoljára is gustus dolga ; de az iránt biztositjuk az illető igen ügyes brcmsolókat, hogy a szabad irány elvéhez hiven „már csak inkább az evangyeliom, mint a világ szolgálatában marad," s nem csak hogy nem hajhássza a világ dicsőségét mely elmúlik, de sőt még csak irigy szemekkel sem tekint azokra a fényes rendjelekre és titkos tanácsosi címekre, melyek utoljára is „ignotos et ignaros fallunt, sed notis et rerum divinarum ac humanarum gnaris sunt derisui!" Az Idvezitőn kezdve az igazság valamennyi fölkent hű bajnokai számára a világ csak tövis koszorúkat tart készen : rendjeleit és cimeit csak a gépezet ügyes bremsolóinak osztogatja. „Titel und Namen sind Reifröcke: mehrentheils gehen die, welche sie bekommen, breiter umher und suchen sich nur immer mehr Platz zu machen." Pedig vigyázzanak, legalább fogadják el a jó tanácsot s ne keményítsék nagyon — úgy se divat már — azt a crinolint! Nem tömör az mind a mit eltakar, s ha nagyon összetalálják szorítani, furcsa positurát vesz ! Ha még kiszorítják, könnyen a gépezet kerekei közé kerülhet, s ha csak egy csipetkéjét ragadhatták is meg, oda lesz a crinolin emberestül! No de száz szónak is egy a vége : „méltó a munkás a maga jutalmára," ki milyen oltár körül forgolódik, olyanról él az! Mi már csak az evangyelmi tan oltáránál maradunk, a melynek hűséges szolgálatába szegődtünk, nem akarván kívüle még más úrnak is szolgálni, s vagy az egyet vagy a mást rászedni, s azt mondjuk : hogy az igazság olyan mint a nap, fölkél az Isten parancsára, bár mennyire ellenezzék is azt az emberek; és a hová sugárai elhatnak, uj élet kél nyomdokiban, akár kedvelik akár nem kedvelik az emberek ! Mint a felhő, eltakarva a nap arany tányérát, hátráltathatja ugyan, de fel nem tartóztathatja a gabonaérést, úgy a hit és lelkiismeret szabadságának végdiadalát is lehet az emberi fondorkodásoknak és hátra vonszolásoknak ideig-óráig késleltetni, de attól megfosztani az emberiséget lehétetlen ! Nagy ideje tehát, hogy a prot. egyház is számoljon a haladó kor eszméi és általában az idők szellemével, nehogy általok tulszárnyaltatva, akár háttérbe szorittassék, akár pláne elsodortassák; akkor aztán késő leszen *az ébredés ! „Fronté capillata est, post haec occasio' calva!" Különben is azt, a mi az igazságon alapul, tehát az istenit nem kell félteni, önmagában hordja diadalának biztositékát, s az élet erősebb a halálnál. Ép azért a szabad irány azon szilárd meggyőződés által vezéreltetik, miszerint a ker. vallás azért marad minden időkre elévületlenül az emberiség vallása, mert mig alapigazságai változatlanok mint maga az Isten, és az emberben az isteni, ugyanakkor ez igazságok kifejezései az azokat valló egyének miveltségéhez és szükségeihez képest szükségkép kell, hogy idomúljanak, a mint hogy idomúinak is. Épen mint a változatlanul azonos termő erő, különböző viránynyal ékesíti fel a földet, a talaj és égalj különfélesége szerint és a nyár hevétől elperzselt lombozatot minden kikelettel, újjal és bő életre valóval pótolja ! V. Hátra van még, hogy az egyház szolgáir ó 1 szóljunk, „de verbi dei ministris," — kik szintén azon tényezők közé tartoznak, — melyek templomainkból, mintha csak, legalább helyenként, bottal tennék, — kergetik ki a híveket. Tisztelet a kivételeknek és teljes elismerés, sőt dicsőség, — s a kinek, magyarán mondva, nem szűre, ne vegye magára; de mi tartozunk az igazságnak, hogy minden himezés hámozás nélkül magunkra is kimondjuk a „nostra culpát". Kezdem pedig elsőben is a falusi papoknál. Sokan egész hévvel és tűzzel látnak magasztos hivatásukhoz, azonban a rendszer fatalis hibái, az autonomia kinövései, járadékának a hivők részérőli nem csak nem pontos, de sőt utólagosan történő nagyon is csökönös és rendetlen kiszolgáltatása, vagy annak pláne teljes elmaradása csak hamar meglazítja a szeretet és egyetértés, s kölcsönös bizodalom kötelékeit a pásztor és nyája között. Hova tovább annál hidegebb lesz a kölcsönös viszony, gyérebb az érülközés, már az egyenetlenség és civódás kezdi felütni fejét, mely végre teljes meghasonlásra vezet, s gyűlöletben tör ki. Ez az anyagi oldala a hivatalnak, mely a szegény és rendezetlen egyházközségekben a papot mint valami páriát a híveknek csaknem kegyelmére teszi ki. Mindenesetre olyan tarthatatlan állapot, melyen az egyetemes egyház érdekében mielőbb segíteni kell! Fatális dolog, hogy az a hitvány anyag a pásztor és nyája legvitalisabb érdekeit kockára tegye! De a hol nincs is ez állapot, az a csekély fizetés nem elég arra, hogy a szegény lelkész mindazon igényeknek megfeleljen, melyeket a társadalom tőle méltán megkövetel. Aztán gyermekeit is kell neveltetnie, még pedig városon, honnan vegye — kivált ha számos a család — a szükséges költséget ? Nincs más mód hátra, mint az, hogy haszonbéreljen, szóval agricolává legyen. Avagy nem a hivatal és igy a hivők vallásos érdekeinek, szóval lelkiüdvöknek rovására és kárára történik-é ez ? De hát ő-é ez állapotnak okozója ? Hol marad ily körülmények közt a folytonos önképzés ? A legújabb művek megszerzésére s azok tanulmányozására sem pénz sem idő. Lassan-lassan elparlagosodik, s a helyett, hogy mint a jó pap holtig tanulván, a kor színvonalán maradna, túrva földjét a röghöz tapad, s azt is elfelejti a mit az akadémián tanult és tudott. Mert hát igy van az : a ki nem halad, az marad. Es ha a szellem tárházába folyvást nem gyűjtünk, takarunk, ugyan honnan meritsünk folyvást ujat meg ujat. Igaz, hogy a szellemnek az a természete, hogy minél inkább meríted szent vizét, annál gazdagabban felbuzog és gyöngyözik kimeríthetetlen forrása! De hát a hol nincs, ott ne keress s üres kamrának milyen a gazdasszonya ? Jertek elő tehát avas predikatiók, akár