Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-03 / 22. szám

Írottak akár nyomtatottak, fordítsuk meg, s kezdjük elölről ! ? Már pedig az a nép is, ka folyvást ujat, legalább uj és tetszős köntösbe öltözött eszméket és igazságokat nem hall, ha régiek is, (mert hát bajos folyvást ujat beszélni, de a templomi kathedrákon nem is szükséges, elég ha a ruha csinos és új ;) ha mondom e helyett az a nép csak a régi dolgokat, megszokott ócska köntösükben folyvást és szünetlenül ismételtetni és csépelni hallja, ha megyen is csupa szokásból még egy darabig a templomba aludni; utoljára is bele un, s olyan helyekre megyen inkább, hol mint már az ez idő szerint szokásmondás, jobban mulat! Igen, mert hát odáig jutottunk, hogy ez idő szerint már a templomba is mulatni vagy legalább látni és láttatni járnak. „Mein Fráulein! wie habén Sie sich in der Kirche amusirt?" Igy kérdezik ez idő szerint a templom előtt ácsorgó piperkőcök és nyegle divathősök az azokból kiszállingoló kisasszonykákat. Ily körülmények közt valóban Isten csodája, hogy az a nép ellen bir állani a csáboknak, s megvagyunk győződve, hogy ha elleneink komolyan akarnák, s a hálókat kivetnék, nem sok fáradságukba kerülne tömegesen csinálni proselitákat! Avagy micsoda nagy külömbség van prot. köznépünk és a róm. kath. nép között ? Az ujabb nemzedék már oly járatlan az élet könyvében, hogy alig érdemli már meg az „evangelikus hitű" nevet, hódol a babonának, s itt minálunk még keresztet is vet magára, megsüvegeli a kereszteket és kápolnákat, szóval tudatlan és vakhitű mint amaz. Papjaink szegénységük miatt megélhetési gondokkal lévén elfoglalva, egész odaadással és lelkesedéssel a nép regenerálásán nem fáradozhatnak. Igaz, hogy mindennek dacára többet tehetnének, — s ez már a hibájok, — de hát homines sumus! Persze, hogy bő takaró, s hiba, minduntalan előrántani s igénybe venni: de azért legyünk csak őszinték, B valljuk meg, hogy bizony e sok bajban nagy része van a kényelemnek is ! Pedig hát mennyit tehet egy hivatását bensoleg átérezett, lelkes, önfeláldozó, az evangyelmi tant, mely szeretet és igazság, a maga egyszerűségében, fennkölt és lángoló lélekkel hirdető pap a maga egyházában. Minden a prudentiától, a szeretetteljes bánásmódtól, az önzetlen cura pastoralis bölcs kezelése és ernyedetlen gyakorlásától függ, melynek gazdag és szegény, tudós és tudatlan, nagy és kicsiny, bűnös és elvetemült még inkább mint az erényes, kinek tulaj donkép nines is lelki orvosra szüksége, gondozandó tárgyai! Ha a pap csak a templomi kathedrán akar pap lenni, s azonkívül olyannak vallja magát mint bárki más világfia, az nem érti, nem fogta fel hivatását, hagyja másnak az áldozatot, mert mint napszámos, legfeljebb tán mint pontos hivatalnok kötelességeit ugyan — stricto sensu — végezheti, és senki sem köthet bele; de mint valódi lelki atya hiveinek üdvét, lelki s testi javát építeni, s egyházát külsőleg is fölvirágoztatni soha sem fogja! j De hát mind ezt persze könnyebb papirosra tenni, mely I oly töredelmes, mint megtenni és a gyakorlatban is keresztül vinni! Mi csak registráljuk, hogy kellene lenni! Ott példa rá egy Wimmer, s Istennek hála, sok mások — de hát „exempla ac nomina sunt odiosa" élőkre — nehogy mások ellen akaratlanul is vétsünk — nem akarunk hivatkozni. Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy egy hivatását felfogott s azt mélyen átérzett lelkész fölvértezve az imént jelzett kellékekkel, ki nem copfos doctoroktól, hanem magától a Krisztustól, a kinek szőllejébe kapásnak állott, kapta diplomáját, s tanúlta az igehirdetés eleveneket és holtakat fölrázó, s csontokig és velőig ható nyelvét és hatalmát, törhetlenül kitartó akaraterővel s önfeláldozásig munkás szeretettel párosulva képes regenerálni egy egész nemzedéket, virágzóvá tenni egyházközségét s folyvást megtölteni a templomot. Hiába, nincsenek más fegyvereink, de ninus is másokra szükségünk, deresre, korbácsra legkevésbé ! s a ki ezeket sürgetve, utánok mint az egyptomi húsos fazekak után visszakívánkozik, az az evangyeliom szelleme, a protestantizmus iránya és feladata fölött, mint szoktak a kényelmes emberek, kik a dolognak mindig csak a könnyebb vége után kapkodnak, komolyan soha sem gondolkodott! Es itt eszünkbe jut egy adoma Nagy Frigyesről, a ki látván, hogy előle elvonulnak az emberek, harsányan kiabált utánuk fölemelt nádpálcájával: „Ne féljetek, hanem szeressetek engem," de mikor nádpálcával szivekbe szeretetet oltani nagyon bajos ! A deresnek meg a korbácsnak tán jobban sikerülne ez a szeretetnek egyházában ? Mit szóljunk a városi papokról, a kik már a tekintetben is szerencsésebbek a falusiaknál, mert rendelkeznek az öntevékenység és önképzés azon hatalmas tényezője és rugó eszközével, hogy mivelt közönségnek hirdetik az Isten igéjét, melyről tudja, hogy competensebb birája beszédeinek, mint a tudatlan falusi nép. Ez pedig nagy előny a kezdő papra, s hatalmas ösztön a komoly hittudósra nézve, hogy szakadatlanul képezze magát, a mit ha csak parányi, nemes ambítiója, s benső öntudatos hivatása van, nem is fog saját jól felfogott érdekében sem elmulasztani. S hogy van hát , az, hogy sok városi előkelő egyházközségekben is dacára ezen tényezőknek, mégis üresek a templomok ? Jeleztük már fennebb az okokat, hogy azok a család, társadalom, iskola, magában az egyházban, sőt a levegőben, a kor szellemében az idők iránya és áramlatában, szóval a nép gondolkozás- és érzületmódjában, lelkületében s bizonyos materialistikus irányában, a híveknek megfoghatatlan indifferentismusában minden iránt a miből közvetlen anyagi hasznot, osztalékot nem remél, alapszik, de valljuk meg s legyünk legalább in corona fratrum őszinték, magokban a papokban is van! Igaz, hogy ha van nehéz, igen nehéz állás és feladat, — akkor az a papé, különösen a prot. városi papé! De mentől nehezebb a feladat, annál szentebb a kötelesség, mely annak vállaira nehezedik, ki számot vetve magával, önkényt magára