Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-05-13 / 19. szám

tehát az egyházi élet által leghasznavehetőbb egyént elriasztana a lelkészi pályától. Eltekintve azonban a XIV-dik kánontól, egyházkerületünk a sorrend által, a magukat lelkészi pályára „áldozott" ifjaknak garantiát is akart nyújtani arra nézve, hogy nem leendenek csupán áldozatai a pályának. S ez intézkedés által, egész gordiusi csomóját oldotta meg egyházi életünk bajai egyik főbbjének. Elől kezdem : Atalános s az egyházi élet egész jövőjére sajnosan kiható tapasztalat, hogy a theologiai pálya ma holnap nem ad a szükségletnek megfelelő kontingenst. Egy részt, természetesen azért, mert a világ kaleidoszkópja, az alkotmány megnyílta óta, sokakat elvon az egyházi pályától; más részt azonban azért, mert az egyházi pályára, köztudomás szerint, szegényebb ifjaink vállalkozván, s a 12. évi iskolai pályát is csak intézeteinkhez csatolt jótétemények segélyével végezhetvén : az akad. promotiónak nevezett tanítóskodásnak, a népiskolai törvény keretébe be nem illése óta, néhol máig 50. bankó forintnyi kápláni évídij mellett, 5—6. sőt 8—10. évi káplánkodásra nem érezhetnek magukban kedvet vállalkozni; s annyival kevésbé, mert mig a választási esélyek, épen a szerényebb, egyháziasb jellemű ifjak tehetségét nem respektálják, nem nyújtanak biztosítékot arra sem, hogy avagy egy egész életen át is nem marad-é csak káplánnak kit ezen rizikóval szemben, sem kanonoki sinecurák, sem püspöki urodalmak, de a legtöbb vidéken még „zsíros" ekklézsiák sem kecsegtethetnek. Ha e vak sors-szerűséggel szemben, mely hogy nem agyrém, több sajnálatra méltó példával tudnám illustrálni, a kápláni sorrend, 20. évi előkészület után, egy igénytelen „otthont" s „önálló munkakört" biztosit, szerény megélhetési feltételek mellett, annak a 30. éves férfiúnak, akinek alig maradt hátra a „panaszos kenyérire annyi esztendeje, mint amennyit az azutáni várakozásben átsanyargott: ugy hiszem, az egyházi élet bajait ismerők- s ügyeit ahoz képest intézőknek, csak eszélyességökre, atyai szivük nemes sugalmára, a lelkészi pálya emelésére célzó s végeredményben az egyháziélet érdekeit kellően s gyakorlatilag felfogott tapintatosságukra mutat, midőn a dunántuli egyházkerületben a kápláni sorrendet megalkották ; s annyival inkább, mert ily intézkedés nélkül, a segéd-lelkészek arra utalvák, hogy, bármely óv- intézkedés dacára is, a jellem- rontó s a gyülekezeteket is megmételyező korteskedés célt megszentelő eszközeivel is, s minden kinálkozó alkalmat, az „audaces fortuna juvat" jelszó mellett, mintegy üstökön ragadjanak, existentiájuk biztosítására ; mert hisz az a „lenni vagy nem lenni" kérdése, melynek eszközei, meg a morál elvei szerént is, ép oly jogosultak, mint a kenyérlopás az éhhalál ellen. S van-e aki állitani merné, hogy a korteskedés eszközeivel bejutott lelkész, azt a gyülekezetet, melybe befurakodott, regenerálhatja, avagy csak konzerválhatja is, holott „a bőn fája nem teremhet erény-gyümölcsöt!" Mindezeknél fogva, teljes határozott meggyőződésem, hogy a kápláni sorrend s az ahoz kötött választhatóság annyira a gyakorlati viszonyokból merített intézkedése a dunántuli egyházkerületnek, hogy a leik. vál. szabályzatnak épen egyik érdemét képezi. Helyeslik is a s. lelkészek, valamennyien a kápláni sorrendet. Barakonyi úr is csak azért haragszik rá, hogy azon a „világ fiai okosabbak a világosság fiainál-"féle elvét, a melyből kiindulva ő a pesti superintendentiában fenálló szabályok alapján, sup. vizsgát adva, egy fejjel megelőzhetni vélte a bel. somogyi, évekkel előbb belépett káplánokat, a kápláni sorrend keresztül húzta. Ámde a sup. bűne-é,hogy a káplánok közt ép oly egyenlő osztalékot kiváu tenni, mint az édes atya, avagy akár a mennyei atya jó-rosz gyermekei közt, egyenlően felhozván napját mind a jókra, mind a..."; avagy talán B. úr életbölcselete hibázta el a pályaválasztást, midőn Jákob szőrös kesztyűivel nyúlt Ezsau áldása után. Hogy a dunántúli egyházkerület lelkészei, kik természetesen döntő befolyással alkották meg az uj vál. szabályt, nem akartak magoknak privilégiumot a s. lelkészek fölött, igazolja azon körülmény, hogy a sorrend szerént következő s. lelkész ép ugy választható, mint minden rendes lelkész. d) De hogy a vál. gyülekezetben működő helyettes lelkész nem választható, az azon előgondoskodásból történik, hogy miután a helybeli helyettes- lelkésznek önként s minden oldalról kinálkozó korteskedését lehetetlen volna ellenőrizni s megakadályozni: ez az alkalom vonassék el tőle. Nehogy azonban akár a gyülekezeten akár a választható első hely. lelkészen jogsérelem követtessék el, a fönebbi, Pereszlényi barátom szerint tán superflua cautela által megengedi a vál. törvény, hogy akár az illető hely. lelkész, akár a gyülekezet kérelmére, az érdeklett káplán, a választási időre, a választó gyülekezetből, más gyülekezetbe tétessék át. Hol itt az absurdum, hol itt a jog- elv-ellenes ? Hogy ebből Barakonyi úr szerint az következik, hogy p. o. Somogyban mostanában, mindig rendes lelkészek választattak meg a gyülekezetek által, az az uj szabályzatnak csak is érdeme, s látszik, hogy a vál. szabályzatot alkotók gyakorlati férfiak voltak, s tudták, hogy azon ép ellenkező előbbi jelenség, hogy mindig s. lelkészek választattak majd minden gyülekezetbe, abból szármázott, hogy a vál. gyülekezetben műküdött h. lelkészek is választhatók voltak, önérdekükbeni működésük ellenőrizhetlen volt. Nem sokkal helyesebb, nem sokkal üdvösebb-é, hogy az uj vál. szabályzat a már aktivitásbau levő, tehát a gyakorlati élet által is kiképzett és kipróbált, az egyházi élet terén tán hasznos közszolgálatokat is tett rendes lelkészek figyelembe vétetését biztosítja a választások-