Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-05-06 / 18. szám

egyfelől az ügy létrejőhetését nagyban elősegíti, és sietteti, másfelől összekötő hidul szolgál a konvent dolgában ezideig egyetértésre jutni nem tudott superintendentiák között. De kár volt ez üdvös eszmét a multak olyszerü feszegetésével kísérni, amelyeken végig vonuló folytonos recriininálások a békülékenység reményével nem igen biztatnak. Pedig az összeülendő zsinattól üdvös eredmények csak úgy ós akkor várhatók, ha annak tagjai eddigi torzsalkodásaikat a tanácskozási terem küszöbén kivül hagyván, azon szeretet lelkével lépnek a gyűlésbe, melyről megmondatott, hogy: „mindeneket elfedez, mindeneket hiszen, mindeneket reméli, mindeneket eltúr ós soha el nem fogy." E keresztyéni szeretet pedig, valamint az ebből önkényt folyó egymás iránti méltányosság azonnal meg fog jönni, mihelyt mi iskolai elméleteinket félretéve, figyelmünket egyedül és kizárólag a gyakorlati élet positiv követelményeire fordítjuk, és szem előtt tartjuk azt, hogy az igazi egyháznak nem az a feladata, hogy az emberek ezredrésze által sem értett subtilitásokkal versengéseket támaszszon, hanem hogy a Krisztus szellemének, jóságának és isteni szeretetének az emberek lelkében való meghonosítása által az Isten országát terjessze, melyről megmondatott, hogy „nem beszédben áll, hanem a léleknek erejében", ez pedig Isten örök akarata szerint a különböző embereknél nem egyforma; minélfogva a világon eddig tartatott zsinatok, melyek e tekintetben egyformaságot eszközölni kívántak, olyanokúi bizonyultak be, melyek a létező bonyodalmakat mindég csak ujakkal szaporították, és bajokat teremtettek ahelyett, hogy megszüntettek volna. Valamint a családi kötelékek föloldhatatlanokká válnak nem annyira az egyes tagok közötti egyértelműség által, mi talán soha sem létezett, mint inkább az együtt tapasztalt szenvedések és örömök emlékei és azon tudat által, hogy a jövendő jó ós rosz napok is együtt fogják boldogítani vagy sújtani, úgy a magyar protestáns egyházat is, mint külső intézményt, különösen múltja azon lelkeseinek emlékei kapcsolják egybe, kik a szabadságért „melylyel minket a Krisztus megszabadított" — vérüket ontván, utódaik egész szellemi életének oly irányt adtak, melynél fogva, hogy lekiismeretüket szabadon követve, Istent lélekben és igazságban imádhassák, ma is a legnagyobb áldozatokra készek. Efféle nézeteket .hiszek én kiolvashatni Révész ama szép zárszavaiból, melyekben azon óhajtásának ád kifejezést, hogy a szóban forgó alkotmányozó zsinatunk az evang. testvérek ilyen zsinatával egy időben és egy helyen tartassék, „Dogmákra, hitvallásokra, szertartásokra nézve, — mondja Révész — egyesülnünk, amint az valaha hazánkban is céloztatott, merőben szükségtelen, sőt mindkét félre nézve veszélyes kísérlet; de egyesülnünk pl. az államhoz és más felekezetekhez való viszonyainkból folyó közös érdekeinkre s épen az egyházszervezet főbb pontjaira nézve is, miként szükséges, úgy üdvös is lenne. Hiszen egyezők s közösek a multakban nagy szenvedéseink ós sorsunknak oly sokszor változott fordulatai; közösek az egyházunk ós iskoláink státusjogi viszonyait szabályzó békekötések és alaptörvények ; mind e mai napig közösek jogaink és sérelmeink ; tehát az ilyenekre nézve a két felekezet testvéries egyiittmüködhetósét célszerűen eszközölni kell." E lelkes óhajtásban szívből osztozunk mi is, csakhogy a felhozott okok alapján mi ez óhajtást az unitárius testvérekre nézve is kiterjesztendőnek tartjuk, mint kik velünk együtt, sőt a sötét idők befolyása alatt általunk is szenvedtek és tűrtek ugyanazon lelkiismereti szabadságért, melyet mint elidegeníthetetlen szent jogot feláldozni semmi áron nem akartak. De ne ereszkedjünk részletekbe és ne anticipáljunk semmit, hanem mondjuk ki mégegyszer: mi a tiszántúli egyházkerületnek a zsinattartás ügyében szerencsés közvetítéssel megindított kezdeményezését száraz jegyzőkönyvi alakban is örömmel fogadtuk volna. Révész Imre lelkes kisérő soraival pedig úgy vettük, mint „arany almát ezüst foglalványban". Most már közel jövőben várhatjuk az oly rég óhajtott és annyit emlegetett zsinat létrejőhetését. Addig is szükséges szóttekintgetnünk a teendők roppant mezején ós megállapodnunk mindenekelőtt azon kérdések sorrendje felett, melyeket vagy a multaknak előzményei, vagy a jelennek nagyon is feltorlódott követelményei a halaszthatlanok közé helyeznek. E tekintetben is e munkácska végsoraiban Révész Imre azon becses igéretót veszszük, hogy mihelyt látja, hogy a zsinattartás eszméjét a testvérkerületek egészen el nem ejtik, közleni fogja azon levéltárnoki dolgozatait, „amelyek arról szólanak, hogy a tiszántúli egyházkerül 1848 előtt és után mikor és miként fejezte ki nemzeti zsinat tartása iránti óhajtásait, törekvéseit, ós hogy miként és mily utasítással választattak a tiszántúli egyházkerületben a követek a