Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-08 / 14. szám

nem látom eléggé kiemelve, ámde azt a tunulmányozó kedve szerint pótolhatja. A keret, az anyag megvan — a pótlás azért könnyű. A következő beszéd lelkész esketésekor mondatott P f ei f e r L a j o s bó'nyi lelkész által. Tárgya : mi nyújt kezességet a házasok boldogságának? — Hivatkozva a jegyesekre ily feleletet ád : 1) a kölcsönös szeretet; 2) a szellemi képzettség. Ezen logikai következetességgel írott beszédnek még az a nagy előnye is van, hogy bármely más „intel ligens" jegyesek esketésekor is, csekély változtatással fölhasználható. P. L. (Folytatása következik.) BELFÖLD. Sár-Szent Lőrinc. F. év. febr. hó 13-án egy szép családi ünnepnek voltam tanuja: öreg Kis János, csizmadia-mester, ülte feleségével, Szalai Zsófiával házasságának 50 ik évfordulóját. Ez a szerény ünnep bátran itt marad hatna a mi szép emlékezetünkben, nem is kívánkozik ez a nyilvánosság terére ; én mégis ide hozom, egyik bizonyságául azon édes tapasztalatomnak, hogy mégsem olyan romlott a világ, nem oly roszak az emberek, mint ezt némelyek kürtölik, s bizonyságaid annak, hogy a józan, szabadelvű lelkészek bizony nem mételyezik * meg a népet. Öreg Kis Jánosék, 50 éves házasságuk alatt, a szó szoros értelmében folyvást békességben éltek, becsületes munkásságuk által szép világi vagyonra tettek szert, rájuk és egész családjukra az irigység som mondott még soha semmi roszat, igaz kegyességben töltötték életüket, s mint Balassa és Badics lelkészük, olyan hit világában mozogtak, mely világosit is, melegít is. Azon kis beszéd, melyet az ünnepélyen a háznál tartottam, az utolsó betűig mind igaz Kis Jánosékra vonatkozólag, hadd álljon az itt emlékül és az igaz érdem elismeréseűl. Tisztelt társaság! tisztelt öreg házaspár! Nemcsak a barátság-, hanem az Urnák nevében is jöttünk mi most itt össze. Mielőtt azért a barátság poharához nyúlnánk, hadd váljék ez a hely, kegyeletes érzelmeink által, templommá, hadd lehessek én habár erőtelen tolmácsa azon érzelmeknek, melyek most ez innepélyen lelkünket mélyen elfogják. „Megszenteljétek az ötvenedik esztendőt!" igy szól Mózes (3. k. 25. r. 10 v.) Egy ötven éves, úgynevezett aranylakodalmat szentelünk, ülünk mi most. Oly ritka, oly örvendetes, oly áldott és hálára készto ez az ünnepély. Ritka, mert 50 év szép idő e rövid életben, mennyivel inkább 50 év a házasságban. Hol a násznép, mely ezelőtt 50 ével körülfogta az akkor ifjú-, most 50 év alatt szeretetben megőszült ezen hű öreg-párt? A legtöbbje kün pihen a temetőben. Az öreg pár pedig itt van, annyi év után, egészségben, jó kedélyben, mint a kik a mértékletesség forrásából itták az életnek örömeit. Itt állnak ők és uj tisztelők, uj örvendezők, uj arcok veszik őket körül. Ezért mondám, hogy ritka ezen ünnepély, mely osztályrészül csak keveseknek jut. De nemcsak ritka, hanem örvendetes is ez ünnep. Tisztelet az öreg kornak, de méginkább tisztelet az igaz érdemnek. A leghosszabb élet is magában véve csak olyan, mint egy értéktelen, üres ráma, kép, tartalom nélkül. Az idő rámáját szép élettel kell betöltenünk. S azért örvendetes ez az ünnep, mert e szerető öreg párnak élete tartalmas, ez az öreg pár- az idő rámájába egy szép képet, szép életet foglalt, melynek alapvonása tiszta, mocsoktalan becsületesség s józan, igaz vallásosság, és lehetetlen, hogy kegyelettel s tisztelettel ne nézzünk e szép képre, e szép életre. Boldog, ki mint ez öreg pár is, igy szólhat a költővel: „Ugy éltem, hogy életemet Visszaélni ne bánnám, Ugy éltem, hogy életemet Végezni ne fájlalnám. Megcsókolgattam rózsáját Megizzadtam vaspályáját.* Epen ezért áldott is ez az ünnep. Áldása a múltnak szép emléke, a nyugodt jövőnek biztos reménye és a jelennek boldogsága. Az emlékezet most visszafelé fordítja lelketek szemét a múltba. Oh látni ott a szeretetben, békességben lefolyt életet, érezni, hogy „Nem fekszik súly az eltöltött időkön, Nincs szemrehányás a nagy életen", tudni, hogy az élet szenvedései és küzdelmei — mert hisz melyik élet volna küzdelem nélkül — tudni, mondom, hogy az életnek szenvedései megtörtek a ti hiteteknek paizsán, végig nézni most az öregségnek ezen ünnepélyes alkonyán egy munkában, becsületben és vallásossságban lefolyt szép életen : mily nagy Isten áldás ez tinéktek! A reménység angyala is itt áll most mellettetek és a múltból veszi biztatását. Legyen is a szép múltnak jutalma, szép, csendes, nyugodt jövendő. S míg szemetek a múlton tévedez és nyugton tekint a jövőbe, addig a jelen is édes örömre hív titeket, látva itt a tisz telő, szerető gyermekeket, unokákat és dédunokákat, látva itt a rokonok és tisztelők seregét, kik meghatottan veszünk titeket körül s örülünk ez áldott ünnepen. — „Áldja istenét, kit istene megáldott!" Titeket megáldott, épen ezért hálára k é s z t ő is ez az ünnepély. Oltár most szivetek, melyen hála lángja ég s szemetekben a hála könycseppje ragyog, azon jó Istenre gondolva, ki az éveknek e hosszú során át titeket védett, vezérelt s lelki testi áldásaival elhalmozott. Most mit kívánjak én tinéktek, néktek, kiknek minden nemes vágyatok bétölt ? Csak kevés e minden a mit kívánhatok; kívánom, hogy a milyen szép volt élteteknek hosszú nappala, legyen olyan szép ennek