Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-03-25 / 12. szám

magát atyjához. Az a forrás, a melyből ő ezen bizonyosságot meritette, valóban isteni, de egyszersmiud oly forrása ez a vallásos érzelmeknek és tapasztalatoknak," mely minden emberi lélekben buzog. Az, hogy ezen forrás ő nála annyira hasonlithatJan tisztaságban buzgott, ez teszi őt és semmi nem egyéb minden testvére között elsőszülötté. Az a minden kételyt kizáró bizonyosság és eredeti erő, melylyel ő az Istentől nyert különös kegyelem alapján érezte és kimondotta azt, a mi más emberek lelkében csak homályosan s ide-tova ingadozva élt, és pedig érezte s kimondotta úgy, hogy az óta mindenek, kikben a vallásosságnak némi alapja van, fellelegzve utána érezhetik és mint a legnehezebb rejtélyt megfejtő igét üdvözölhetik, ez teszi őt vallásunk alapitójává. Yagy vegyünk egy más példát. A kegyes lélek, az ő végességében is, ihlettetvén a végetlen szellem által, oly csodálatosan közel érzi magát a végetlenhez, annyira, hogy ennek hatása alatt az ő legbensőbb élete majd örömtől áradoz, majd aggódva reszket, és mégis ezen végetlen szellem oly megközelithetlenül távol látszik tőle lenni, s az emberi korlátoltság felett oly hasonlíthatlan magasztosságban. Ezen érzelmektől egészen elárasztva tekint fel a ragyogó égre és abban a szempillantásban nyelvére jött a név is. íme itt a tökéletes földi képmása, tolmácsolója a lelkét elárasztó érzelmeknek! Mily távol van az ég a földtől, és egyszersmind mégis mily közel! Mily fenséges, minden szenytől ment tisztaságában, az idealant tapasztalható homályos és változásokkal teljes természeti élettel szemben; és mégis mily állandó s megszakithatlan összeköttetésben van ezzel; mert hiszen onnét felülről száll alá a földre eső ós napsugár, áldás és élet. Valóban a végetlen szellemnek a végeshez való viszonya kifejezésére találóbb analógiát alig lehetne lelni, és csak ugyan már az emberi nem életének kezdetén a lelkeknek akkor még név nélküli vallásos alapösztöne az égre való áhitatteljes felpillantássá lett, és maga ezen végetlen, melyet az áhítatos lelkek érzettek, égnek neveztetett. De nem oly értelemben, mint ha ezen látható ég volna a sovárogva keresett végetlen (ily magyarázatot csak később a szellemtelen félreértés adott annak), hanem azon értelemben, hogy a végetlen szellemnek a véges ember vallásos életében honossá lett behatása, analóg az égnek a földre gyakorolt hatásával. Ily módon s ily értelemben ezen kifejezés: atya, ki a mennyekben vagy, valóban vallásos örök érvényű alap- és eredeti kifejezéssé lett. A képzetek változnak, a fogalmak tisztulnak. A mi vizsgálódó értelmünk előtt az égboltozat egészen más valamivé lett, mint a minőnek azt Krisztus ós az apostolok vélték, de nem lett mássá szivünk áhitatteljes felpillantása előtt. A gyermek előtt az atyaság lényege homályba van burkolva, a férfinak már tiszta fogalma van róla, de azért az ő kegyeletének az atya iránt nem szükség mássá lenni. És azon áhitatteljes felpillantás az, ezen kegyelet az, szóval egy éld viszony az, a mely, midőn igy szólunk: „Atyánk, ki a menyekben vagy", a végetlenhez való vallásos viszonyunknak analógiájává leend. Egy hitvallás feladata már nézetem szerint ez: a keresztyén vallásos élet egész területét ily nemű eredeti vallásos tételekkel kellene, mint mind meg annyi szilárd oszlopokkal megjelölni, melyeknek aztán egybefoglalása, beboltozása, és egy díszes templommá valő alakítása a hittudomány feladatául maradna. Ugy a hitvallásnak azonban mint a hittudománynak kötelessége volna, a vallásos nyelv jelzett keletkezési módjának kellő méltatása mellett, oly kifejezéseket használni ezen tételek mindegyike számára, és pedig elvből, szántszándókkal, melyek lehetővé tennék azoknak külömböző ós oly nemű fogalmi előterjesztését, mely a keresztyénségben tényleg létező szellemi mííveltsóg külömböző fokainak megfelelne. A gyermek nem tudja a menyei Atyát máskép képzelni, mint valamely tiszteletre méltó férfit, a ki azon magas ós fényes helyekről, hol a csillagok ragyognak, égi áldásokat hint alá földi gyermekeire; valamint Krisztus menybemenetelót sem tudja másként gondolni, mint annak test szerinti felemelkedését azon fensőbb regiókba. De még az emberek legtöbbjénél is egy jó adag maradványát találjuk ezen érzéki képzeteknek, ha megvizsgáljuk, hogy az „égnek" s az „égi atyának" vallásos tényei mi módon tükröződnek vissza lelkükben. Ha azomban egy némelyik komoly szellemi fáradozás után oda jutott el, hogy az istenit mint a világban bennmaradót fogja fel, ós minden érzékit attól különválaszt, tétessék lehetővé ennek is a mennyei atyáról szóló egyetemes hitvallásához az egyháznak egész szívvel ós lélekkel csatlakozhatnia. Ez pedig csak úgy lesz lehetővé, ha az egyház a vallásos nyelv keletkezését és sajátságát érti. Egyik eredeti vallásos tétel, mindegyik vallásnak egyik főoszlopa az, hogy Isten az emberhez beszól. Minden vallási tapasztalat bizonyos a felől, hogy 82*