Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-03-25 / 12. szám

az egy ugyanazon vallás már természetesen, hogy ugyanazon kifejezéseket igényli. Egy keresztyén hitvallástól méltó joggal megvárjuk, hogy az kielégítő legyen minden időkre s minden keresztyénre nézve; a mi azonban lehetetlenségnek látszik, mert hiszen szavakba csak képzeteket és fogalmakat önthetünk, ezek pedig — miként láttuk, — folytonosan ujabb és ujabb alakuláson mennek át. Hogy szabadulunk már ki ezen dilemmából? Kétség kivül csak úgy, ha a vallási nyelv keletkezésével és sajátságával lehetőleg tisztába jövünk. Kísértsük meg tisztázni e tekintetben is az eszméket. A hitet, sajátképeni lényét tekintve, szavakkal kifejezni nem lehet. Ennek megfelelő szavaink nincsenek, miután a hit nem a fogalomvilág sphárájához tartozik, hanem a kedély legbensőbb isteni központjában honol. A lélek hő sovárgása a végesség bilincsei közül való kiszabadulás után, az Isten felé törekvő legnemesebb érzelmek buzgása ós hullámzása, Isten rettentései, melyek a bűnös lelket megreszkettetik, az édes béke, melynek a bün terhétől megkönnyebült lélek Isten szeretetében örvendez: hol van az emberi nyelvnek az az edénye, mely a kegyes kedélynek mind ezen viharait s szorongattatásait, mind ezen kéjét s boldogságát magába fogadhatná. A tartalom felhabzik ós kiömlik belőle; ós alakítsa bár ezen edényt a legnagyobb művész, mégis csak silány maradék lesz az, mely abban bent marad. A legfőbb életet nem lehet kibeszélnünk ; ennek számára nincsenek őseredeti szavaink. Ez már a végesség hiányaihoz tartozik, melyek miatt a legjobbak is holtukig sóhajtoznak. Azonban ha az emberek mégis a vallást, mely mint minden szenynólküli tiszta ós csodaszép égi fényalak lebeg lelki szemeink előtt, ezen földi világba akarják és kónyteleníttetnek behozni, akkor nincs más mit tenniök, mint hogy azt, bár hiányosan, a szavak egy két rongyába öltöztessék, mely rongyok annak ragyogó fényéből legalább is annyit eltakarnak, mint a menynyit nyilvánvalóvá tesznek. Ezen szavakat persze a szokásos kópzeletvilágból kell venni. Ez azomban eredetileg — és itt van azon pont, a melynek megállapításától minden függ, — egy általában nem azon célból történik, hogy szabatos fogalmak alkottassanak, vagy hogy pontos meghatározások — definitiók -t- adassanak; hanem a vallásos génius kiválaszt az őt környező világból oly tárgyakat, tulajdonságokat ós munkásságokat, melyekhez, függetlenül ezeknek többé vagy kevósbbé tökéletes fogalmi tartalmától, — oly érzelmek ós viszonyok kapcsolódnak, melyek az ő vallásos érzelmeivel ós viszonyaival analogok. Ezen utóbbiaknak szándékozik ő kifejezést adni; ezt azonban csak ezen rajzolt kerülő uton képes megtenni. De talán kissé nehezen érthetők szavaink. Lássunk egy két egészen egyszerű példát, ezek tisztábban kimagyarázzák azt, a mit mondani akarunk. Midőn Krisztus a vallásos áhitat tárgyát a világos és szilárd meggyőződés tiszta hangján először atyának nevezte, az ő atyjának, és minden emberek atyjának; midőn ezen név, melyet az emberiség eleitől kezdre tapogatódzva keresett, s mely sokak előtt a legjobbak közül a ködös távolban lebegett,midőn — mondom — ezen név oly tisztán, mint valamely égi sugár lelkéből előtört, akkor ő ezzel ki akarta fejezni azon a maga nemében egyetlen viszonyt, mely ő közte ós a véghetetlen Isten között volt, kinek ismeretét ő minden emberi tapasztaláson messze túl eső tudalomkörből merítette. Ennek betűszerinti értelmezésével már megkezdődött a félreértés. A definiáló hittudomány azon célból, hogy Krisztus mint Isten-fia irányában a legmélyebb tiszteletet tanúsítsa, egy templomot emelt neki a felhők felé, de a mely nehéz, fogalomzavaró munka közben Krisztus szavaiból az élő lelket kiszakította. Az említett tudomány a hit egyesítő kötelét akarta szőni, azonban a szellem bilincse lett belőle. Térjünk vissza az eredeti valódi értelemhez! Az Idvezitő azon viszonyokat, melyekben a gyermek atyjával van, — a függést, lényegközösséget, a szeretetben való adást ós vevést — egész teljességükben a mindenki által hozzáférhető emberi tapasztalatok köréből átvette, ós ezzel mindazon kérdésekre megfelelt, melyek az emberi kebelben az iránt támadnak, hogy ki ós mi az Isten. Micsoda titokteljes kötelékek azok, melyek bennünket a végetlennel egybekötnek? Micsoda hatalom az, mely felettünk oly teljesen uralkodik s bennünket mégis magához oly ellenállhatlannl vonz? A lélek ezen legmélyebb kérdéseire Krisztus az Atya névvel választ adott. Ő ezzel voltakép ezt akarta mondani: Á végetlennek hozzám való viszonya nem olyan, mint valamely zsarnok hatalomé, nem mint valamely szigorú úré, hanem olyan, mint az atya és gyermeke között levő viszony; ós viszont ón oly viszonyban érzem magam a végetlenhez, mint a gyermek a minőben érzi