Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-31 / 53. szám

jában, ezer titkos vágyaival, rémitő rejtelmeivel, a milyen volt, a milyenné lesz, a milyennek lenni kellene, hogy magát azt is medöbbentse fölleplezett hibáival és erényeivel, a kiről a képet rajzolta. A zenész bűbájosán ömledező hangok hullámain ringatja a lelket, k beszéli a nyelv által el nem mondható finom érzelmeket, olyan öszhangban egyesit, melynek titkát mindenki megérti, mindenki megérzi; — a lelkész szivből fakadó, meghatott hangon rebegi szívhez szóló imáját, s a mit ezrek „titkon érző lelke óhajtva sejt," annak ád esedezéseiben, hálaadó, dicsőítő imájában hangot; s ha az elhangzó imát a megkönynyebbült kebel sóhajtása kiséri az Isten trónjához, hová százak lelke egy hitben, egy reményben, egy szeretetben borul le imádásra van e ennél dicsőbb, elragadóbb öszhang a világon?! A költő élesen csengő dalokban zengi el világiakhoz vonzó szive vágyait, s rokonérzelmet óhajt hallgatóiban is kelteni; vagy nagy emberek nagy dolgait örökíti meg dicsőítő énekekben; — a lelkész a legmagasztosabb, legtisztább, legmélyebb, legnemesitőbb érzelmek dalnoka s fennszárnyaló zsoltá raival és beszédeivel nemcsak együttérzésre, hanem együttélésre buzdit, együttélésre annak példája szerint, kihez képest a föld százszor megkoszorúzott és megénekelt hősei csak tehetetlen, elenyésző törpék, annak küzdelmeit, tetteit, erdemeit, dicsőségét hirdeti ő s annak szerepét törekszik — nem játszani, mint a szinész a maga hőséét, hanem újra élni, tövis koszorúját és keresztjét vállain hordani. Az ilyen szerep nagyobb ju'almat érdemel, mint a v lág hirtelen elhangzó tapsát. Mindent áldoz és mindent szenved a lelkész azért, hogy „a Krisztus evangeliomát ingyenvalóvá, közös birtokká tehesse;" az erény útjáról eltévedteket gondos pásztorként fölkeresi, ahhoz vezeti, a ki út, igazság és élet; a töredelmes szívű bűnbánónak édes szóval hirdeti az Isten bűnbocsátó kegyelmét, „ki nem gyönyörködik a bűnösnek halálán," az élet csapásaitól szenvedőket s terhe alatt roskadozókat ahhoz a nagy szenvedőhöz küldi, „kinek igája gyönyörűséges és könynyű s a ki meg tudja őket nyugosztalni;" az igazság és az egy szükséges dolgot szomj azokat és fürkészőket ahhoz utasítja, ki megmondotta: mi az a szükséges dolog? „Keressétek mindenek előtt az isten országát és annak igazságait, a többiek megadatnak." Mindenkinek azt nyújtani, a mire sorsa elviselhetésére, szive megnyugtatására, lelke üdvére épen szükséges, tehát az életben a legbecsesebbet: ez a lelkész dicső feladata, mely magában hordja jutalmát is. Ha gazságuk leleplezésével, büszkeségük megtörésével megszégyeníti a gonoszokat, ha megszünteti részvevő vigasztalásával a szenvedők könyeit, ha az jó erkölcsüeket mind jobban megerősíti a hitben, egy szóval mindenképen az isten országát igyekszik e siralom völgyében terjeszteni, nem jutalmazza-e meg maga magát ez a munka sokkal szebben, édesebben, mint hízelgő szavak, csengő arany vagy ragyogó érdemjelek ? Kit érhetne már nagyobb kitüntetés, mint őt, a ki elmondhatja Pál apostollal: „Isten mellett munkálkodó szolgák vagyunk! „Sóvároghat e az gazdagság után, a ki érzi, hogy jobb adni mint venni, s hogy a menyben gyűjtött magának kincseket. Rá szorúl-e elismerő szavakra, a ki azt mondhatja: „én keveset gondolok avval, ha ti tőletek vagy emberi Ítélettől ítéltetem meg; sőt még én magam sem ítélem meg magamat; mert semmiben nem vádol engem az én lelkem ; de ez által nem igazulok meg, hanem az Úr az, a ki engemet megítél." Hiszen nemcsak a nagyszerű hivatás lélekemelő tudata, mely szerint a szeretet műveit kell gyakorolnia hiveinek üdvére, hanem az is jutalmazza őt, hogy a mit ő ád másnak, az a jó visszaszáll reá. Mig ő mást óv a kísértésektől ; magát is megerősíti azok csábjai ellen ; mig ő másnak bánatát és küzdelmeit igyekszik csillapítani : a maga szivében is lassan-lassan lecsendesül az érzelmek vihara ; mig Ő mást békére, nyájasságra, szor-i galomra serkent: a maga szivében érzi édességét; mig ő mást áld, maga érzi az áldás gyümölcseit. Mert mindezt csak úgy oszthatja másnak, ha a maga szivében megvannak, Pál apostol szerint; „mindent tesz az evangeliomérf, hogy az cvangeliomban a hallgatókkal egybe része legyen." Mint a lobogó láng ereje nem fogy, ha más szövétneket gyújtanak meg nála; mint a tenger kigőzőlgésével semmit sem veszt, mert minden csöppje — miután távoli tartományokat termékenyített meg — a felhőből vagy a folyamok medrében megint csak visszatér bele: ilyen a sziv is az evangeliom kincsével. E kincs birtokát még becsesebbé teszi rá nézve az a tudat, hogy az Istentől rá bízott talentom, melynek bölcs használata mintegy kamatoztatása által magát hasznossá, sőt szükségessé teszi a világon s Isten kezében annak céljai elérésére eszközül szolgál; bár e drága kincsek kezelése nagy aggodalmat, talán bajt is okoz neki, s talán nem is hajt velők nagy hasznot : mégis mindenkor megnyugtatja az a gondolat, hogy a talentomot elásni büntetést | érdemlő bűn; a hivatásnak mez kell felelni. A jó lelkészt csak szellemi jutalom buzdíthatja ; ilyen a munka nagyszerűségén és áldásán, a ^kötelességteljesítés megnyugtató tudatán kivül a hivek őszinte bizalma és ragaszkodó szeretete. A ki hivatalában szere tettel és lelkiismeretességgel járt el, híveiben is szeretetet és bizalmat fog maga iránt kelteni. Pedig ha valami, akkor ez szükséges neki munkássága sikeréhez; alap ez, melyre szilárdan építhet; bánya, melyből mindenkor előszerezheti a szükségletet; kulcs, melynek birtokában fölnyílnak előtte a szivek titkai; ez buzdítja csüggedésében kitartásra, ez ad erőt bágyadó tagjaiba a nehéz munka folytatására; ez az ő pajzsa a rágalom fegyverei ellen,' ez serege a gonoszok elleni harcában; ha ez nrnes meg, pusztában kiáltó szó, ha ez megvan, a sziklából is forrást fakaszthat. Ezt tudva, talán minden áron kötelessége vagy legalább szabad neki ezt megszerezni ? Epen nem sima, hízelgő beszéd, hibákat szépítgető elnézés, közjót kárositó engedékenység szülhet itt-ott kedveltséget, ám nem azt a szeretetet, melyről azt lehessen mondani Pál apostollal, hogy szabadságommal gonoszul ne éljek az