Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-17 / 51. szám

BELFÖLD. Győri Vilmos úrnak bpesti lelkészszé beigtatása. Győri Vilmos evangélikus lelkész úr, ki boldogult Székács József helyébe budapesti lelkészszé választatott, f. hó 10-ikén foglalta el uj hivatalát. A mily nehezen váltak meg tőle orosházi volt hivei, a kik tiszteletére 180 terítékű búcsulakomát rendeztek, majd könyezve kisérték ki a vasúti indóházhoz: ép oly örömmel üdvözölték budapesti leendő hivei. A mondott napon zsúfolásig megtelt diszes közönséggel a deáktéri evang. templom. 11 órakor a prezsbiterium Balassa Istvánnal az élén, elment az uj lelkészért s bevezette a virágokkal s déliégalji növényekkel feldiszitett templomba. Az énekkar szabatos éneke után Horváth Károly h. lelkész imát mondott és szent szöveget olvasott, majd B a c h a t D. esperes úr ugyancsak az oltár előtt a beiktató beszédett tartotta, ezen alapigékből kiindulva : „a kinél sokat tettek le, sokat kivánnak elé ő tőle.* Beszédében megemlékezett a mély fájdalom hangján a nagy veszteségről, melyet nem csak a b.-pesti, de az öszszes magyarhoni evang. egyház a beigtatandó elődjének halála által szenvedett, de egyszersmind kifejezte reményét a beigtatandónak sikeres munkálkodása iránt. Ezután szabatos és lelkes beszédében vázolta röviden azon tisztet, mely egy magyar protestáns lelkészre várakozik, vázolta azon szép harmóniát, melyben az egyház és haza iránti szeretetnek egy protest. lelkész keblében lakozni kell. Végül gondjaira bizta az uj lelkésznek az egyház pecsétjét, keresztelési s urvacsorai edényeit. Ismét egy szabatosan előadott ének zengett fel, melynek végeztével az uj lelkész a szószékre lépett s Zsolt. 16, 6 alapján: „Az én sorsom esett nekem kies helyen, nyilván szép örökség jutott nekem" egy kedvesen megható beszédet mondott, melyet szerkezeti tökélye, eszmebősége s a nyelvezet költői lendülete a magyar homiletikai legkiválóbb termékei közé emelnek. A beszéd jeligéje így hangzik : Kinek létét a sziv óhajtva sejti Imádni a kit ég- és föld tanit, Kinek nevét az ajk ihletten ejti, Kivel hü láncán egybe fűz a hit. Hatalmas isten, mindeneknek atyja, Te áldd meg a te buzgó seregedet, Te légy szivünknek minden gondolatja, Dicsőíttessék a te szent neved! Ámen. A felolvasott alapigékből kiindulva, ez a mi első kérdésünk — így kezdi szónok : „Mi teszi e helyet oly kiessé, s oly széppé ez örökséget?" Feleletem : kettő, az a bizalom, mely e helyre meghivott ; s azok a megható emlékek, melyek lelkemben e szent helyhez fűződnek. Az a bizalom, mely e helyre meghívott ; a ti felemelő s lekötelező bizalmatok, mely oly alakban nyilvánult irántam, hogy érte puszta szóban, eléggé méltó hálát soha, soha nem mondhatok! Tizennégy éve mult, hogy e szent helyen utolszor állottam köztetek. A kik akkor éltek, — azok közül sokan ma már csendes lakói a halottak néma városának. De az elköltözöttek helyén, részben uj sarjadék támadott, mely engem, az innét rég eltávozottat nem is ismerhetett. S mégis, midőn nevem a régi jóakarók ajkain ajánlólag fölmerült: ti oly jók, olyan szívesek valátok, hogy mindnyájan engem ajándékozátok meg bizalmatok drága kincsével. Az ország fővárosának egyházközsége, gyülekezete, a hazai protestáns egyház lelki fényben legsugárzóbb magyarajku gyülekezete figyelmét egy távol eső falunak igénytelen lelkészére forditá, s mig napjainkban sokkal jelentéktelenebb állomás betöltése is gyakran lángra szitja a pártoskodás tüzét: ti egy értelemmel, egy akarattal engem méltatátok bizalmatokra ! Hogyan fejezzem ki hálámat e megtiszteltetésért? A szó kevés, kevés még a köny is, — válasz csak az egész élet lehet! S ugy áldjon meg engemet az áldások istene, a mily hiven be fogom tölteni azon szent föltételemet s itt nyilván vallott fogadásomat: hogy a mig életemben tart, mindazt, mi a lélek tulajdonaiból részemül jutott, hűséggel és örömmel ti néktek szentelem! Bizalmatokat megnyernyi a legédesb boldogság, — bizalmatokat megtartani a legszentebb kötelesség. E megnyert bizalom hö emlékezetben tartása lesz egész éltem vezércsillaga; e bizalomnak ily alakban történt megnyerése mondatja hálás ajkaimmal: „Az én sorsom esett kies helyen nékem, nyilván szép örökség jutott énnékem!" S e vallomásra ösztönöznek azok a megható emlékek is, melyek lelkemben e szent helyhez fűződnek! Oh megható, áldott emlékek azok, mind egybe forrva annak nevével, kinek helyén itt állok köztetek! Ki az közülünk, kit hozzá hála s tisztelet ne fűzne, de a legtöbb hála, bizonynyal engemet. Mint gyermekifju, itt láttam őt először, itt láttam annyiszor ! Itt láttam állni ezüst fehér hajával, — 0I1 legyen áldott minden fürtje szála ! Itt haliám hitre buzdító szavát, — 0I1 legyen áldott mindenik szava! Közöttünk, kinek nem volt ő jóltevője ? A legnagyobb jóltévőm énnekem. Oly sokakra kiterjedő figyelmét, áldó szeretettel reám is rám forditá, vagyontalan, szegény szülőknek gyermekére. Eletemnek nem volt egy szakasza sem, melyen jóságát ne kellett volna áldanom ! Gyermekkoromban nyájas oktatóm, ifjúkoromban pártfogóm, atyám lőn, — s midőn az élet férfiúvá érlelt, nemes barátságára méltatott. Ez volt az oltár, a mely előtt fejemre háromszor tette áldott hű kezét. Először a serdülő gyermekre, midőn a szent hitben megerősité • másodszor a pályakezdő iíjura, midőn hivatalára fölszentelé, — harmadszor a fiatal férfiúra, midőn szivemhez tűzte gyermekét, midőn családi boldogságom templomát megalkotám! Ez volt a hely, melyen ha megjelent, az a nemes, szép, tisztes ősz alak, — az áhítat jelent meg ő vele, s a nyájnak elég volt pásztorára nézni, hogy buz-102*