Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-03 / 49. szám

Hasonlítsuk össze N. P. úr állításait a jegyzőkönyv szövegével s kétségtelen, hogy cikkiró hiányosan közölte a végzést, mennyiben t. i. csak azt említi, a mi a tanítókra nézve látszólag kedvezőtlen, elhallgatva azt, mi érdekükben történt. Szól ö ugyanis per longum et latum arról, hogy a kerület a gyámoldából kilépő tanítóknak az általok befizetett összeget visszafizettetni nem rendeli, de említést sem tesz arról, hogy ugyanazon egyházkerület méltányossági tekintetekből azon tanitók „segélyzéséről gondoskodni fog, kikre nézve a kettős teher elvisel h etlen lenne." E passus tehát megdönti az alapot, melyen a támadás főérve nyugszik. A szegény tanítókról gondoskodni fog az egyházkerület, a jobbmódúak folytathatják befizetéseiket, ha t. i. folytatni akarják. Helyén van-e tehát a panasz, hogy az egyházkerület megfosztja a tanítókat azon „pénztől, mely miatt sok helyen ártatlan gyermekek könyei is hullottak", ezek csak a „kényszer parancsa" folytán lépvén ki az intézetből ? Ugy hiszem e végzéssel a kerület ujabb bizonyságát adá annak, hogy néptanítói érdekét szivén hordozva, a méltányosság követelményének hódol akkor, midőn a merev jogi téren mozogva, a magánérdek sértése elkerülhetlen volna. De N. P. úr hivatkozik a jogalapra is, helyesen idézvén, de hibásan értelmezvén az alapszabályok 3. §-át. Itt a fődolog nem „a hivatalból kilépés, más egyházkerületbe vagy tartományba átlépés", mert hogy gyámoldánk életbeléptekor 1846-ban nem lehetett reflectálni oly viszonyokra, minők csak 1868-ban (községi tanitók) s 1875-ben (országos tanitói nyugdíjintézet) merültek fel, az igen természetes. Az idézett pont, nem betűjét, hanem szellemét tekintve mérvadónak, kellőleg értelmeztetvén, azt mondja : „a ki oly viszonyok közé jutva, melyek között tag sági kötelezettségének teljesítésére nem kötelezhető, rendesen folytatja befizetéseit, megtartja jogait az intézetből húzandó nyugpénzhez; ha pedig nem folytatja befizetéseit, elveszti jogait az intézetből nyerendő bármely segedelemhez, a nélkül, hogy ez ideig tett befizetéseit visszakövetelhetné." S ezen pont eddig tényleg így lett gyakorlatilag érvényesítve. A községivé tett iskolákban működő, de az előtt egyházkerületünkben felekezeti hivatalt viselt tanitók közül azok, kik egyházkerületünk területén megmaradva, tehát „más egyházkerületbe vagy tartományba nem mentek által", ha szó szerint veszszük e pontot, hasonló joggal követelhették volna kilépésök alkalmával a részökről tett befizetés viszszatéritését, de ez nem történt eddig, s nem is nyilvánult eddig ily követelés soha. De hajlandó vagyok N. P. úr értelmezését is elfogadni. E szerint a 3. §. B

ő reájok nem olvasható". Tehát melyik pontja az alapszabályoknak ? Egy sem, mert mint felebb érintettem, 1846-ban nem reflectálhattak azon viszonyokra, melyek 1875-ben felmerültek. Mit legyünk teendők ? Olvassa el még egyszer N. P. úr az alapszabályokat. A 42-dik §. így szól: „Mind azon esetekben, melyek ezen szabályokban kitéve nincsenek, az egyházkerületi gyűlés intézkedik." S nem az egyházkerület intézkedett-e az uj viszonyokkal szemben, „azon esetben, mely a szabályokban kitéve nincs?" Ha az első pontban a méltányosság, itt a j ogalap ellen emelt vádat döntöttem meg, s csak azt jegyzem meg itt, hogy jobb lett volna, ha N. P. úr jól átnézte volna az alapszabályokat, mielőtt támadó fegyvert keresett ott, hol csak az egyházkerület védő fegyverei találhatók. Lássuk már most a többi, kevésbé fontos érveket, illetőleg állításokat is. Azt mondja cikkíró: „nem érdemes" az országos nyugdíjintézet mellett az egyházkerület gyáraoldához is járulni, „mert az országos nyugdíjintézetnél mindenkor levonnák azt az összeget, mit a gyámolda adna s csak annak híjával fizetnék a nyugdíjat." Ez nem áll, s N. P. úr, mint látszik, oly kevéssé ismeri az 1875. XXXII. j törv.-cikket, mint egyházkerületünk szóban forgó végzését s gyámoldánk alapszabályait. Az állam, melynek nyugdíjintézeti pénztárába gyámoldai pénztárunk be nem olvadt, nem tekintheti gyámoldánkat egyébnek, mint oly magán jótékony intézetnek, melynek kedvezményét az országos intézeti tagok nyugdíjazásánál tekintetbe nem veheti, s ha ezt tekintetbe venné, tiszteletben nem tartaná a szentesitett törvényt, mit alkotmányos kormány felől feltenni nem lehet s nem szabad. Ezért óhajtja az egyházkerület is, t. i. a tanitók s „családjok nagyobb : biztosítása" tekintetéből, hogy tanítóink az országos intézet mellett gyámoldánk irányában is érvényesítsék jogaikat s támogatja őket e törekvésükben. „Hivatkoznak — t. i. a bizottsági tagok — azon körülményre, melyszerint a tanitók pénze összekeveredett a lelkészek pénzével, de meg a tanitók befizetett pénze már úgy is ki lett fizetve özvegyeiknek és árváiknak." Hogy erre bizony nem történt hivatkozás, igazolja a fent közlött végzés expositiója, mely a bizottság jelentését resumálja, s igazolhatják mind azok, kik a bizottsági tárgyalásban velem együtt részt vettek. Hogy mennyit fizettek a lelkészek, mennyit a tanitók, pontosan vezetett könyveinkből mindenkor kimutatható, mint azt az alább közlött adatok is igazolják. N. P. úr roszul értesült s roszul értesít. Más ügyben, a kormánynak kerületünkhez intézett azon kérdését illetőleg: „nem volna e hajlandó az egyházkerület a tanitók nyugdíjazására szolgáló alapot az országos néptanítói nyugdíjintézetbe beolvasztani?" történt hivatkozás arra, hogy „a tanitói nyugdíjalap a lelkészi nyugdíjalappal szerves összeköttetésben áll." De hogy ez egészen más ügy, mutatja az is, hogy külön jegyzőkönyvi pontban (az 53 ban) nyert kifejezést, s hogy az alapok „szerves összeköttetése" nem lehet egyértelmű „a pénzek összekeveredésé "-vei, vagy más szóval, a pontos s részletes számvitel hiányával, azt, reménylem, maga N. P. úr, minden e téren tanúsított tájékozatlansága dacára sem tagadja. „Legszomoritóbb az, hogy a gyűlésen a jó Istenen kívül senki sem pártolt ez ügyben bennünket." Jól tudja N. P. úr azt, hogy a ker. gyűlésen az úgy nevezett „vi-