Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-11-12 / 46. szám

tényállás örvendetesen bizonyittatnók be, ha tervezetem elfogadásával az egyházrendezés kérdesének alphája és egyúttal megoldása, végrehajtatnék. Mert a felső-tiszai superintendentia létrejöttével ím igy állanának az egyházkerületek. Népességre legnagyobb Tiszántúl, 631.365 lélekkel, azután Dunamelléke 318.642, Erdély 313.895, Tiszáninnen 228.164, Dunántul 218.699, legkisebb a felső-tiszai, 176.766 lélekkel. Anya-gyülekezet legtöbb lenne Erdélyben, u. m. 535, 19 egyházmegye, azután Tiszáninnen 354, 8 e.-in,, felső-tiszai 311, 8 e.-m., Dunántul 285, 9 e.-m., Tiszántúl 2 72, 8 e.m. (köztük a békés-bánáti másfélszázezren, a hevesnagykunsági százezren fölüli népességgel), Dunamelléke 247 a. e., 8 e.-megye. Az adatok beszélnek! DR. BALLAGI ALADÁR. rSKOI^TJGY. Az országos tanítói nyugdíj-intézet és a dunántúli ev. kerületi gyámolda. Változatos életet élünk minden tekintetben : a mire ez előtt félszázaddal hazánkban gondolni sem mertek, az most megtörténik 5 a mit rosznak, károsnak véltek, azt most okulva más nemzetek példáján, mulhatlanul szükségesnek vallják. Száz évi mulasztásokat, egy évtized alatt kell helyre hozni, hogy nemzetünk megmutassa, miszerint haladni kiván a művelt népekkel. Hála Isten ! nemzetünk lázas sietséggel fogott a munkához s felküzdte magát a művelt nemzetek sorába; ezt nem csak mi mondjuk, mondja a külföld, megvallották a legközelebb hazánkban mulató világhírű tudósok is. Az utóbbi tiz év alatt felelős kormányunk figyelme sok mindenre kiterjeszkedett, sok olyat ölelt munkakörébe, mi a nemzetet idővel nagygyá, dicsővé teheti. Eltekintve mindazon nagy fontosságú intézményektől, melyek a közjólét előmozdítására tétettek, nézzük csak a tanügyet, mily óriási haladás történt rövid idő alatt e téren: meghozatott a közoktatási törvény, felállitatott a tanfelügyelet, mindenfelé a legelhagyatottabb falukban is díszes iskolák épültek, s hogy a tanerőkről is gondoskodva lett, arról tanúskodnak az állami képezdék. S mind ezeknek koronájáúl, kimondatott a tanítóknak országos nyugdíjazása. Elmondhatjuk, hogy ma már hazánkban a tanügy és a tanitók érdeke felett országos gond őrködik ; a mi minden esetre örvendetes tény oly országban, hol a tanügy s annak napszámosai a legkisebb országos figyelembe sem részesültek soha. Hogy a közoktatási törvény menynyiben haj tátik végre, hogy a tanfelügyelet mi kivánni valót hagy maga után, hogy az országos tanítói nyugdíjintézet mennyiben felel meg a célnak s a mostani tanitók érdekeinek, ezekre a felelettel elhallgatok, esak azt jegyzem meg, miszerint az országos tanítói nyugdíj-intézetbe lépni minden magyarhoni tanitó valláskülömbség nélkül köteles ; tartozik egyszer s mindenkorra bizonyos összeget letenni, s aztán évi illetéket fizetni; mely törvényszabta kötelességét ha nem teljesiti, az adóvégrehajtóval lesz baja, a ki mint tudjuk nem érti a tréfát, s ha mást nem talál, elveszi a tanitó és családja szájától az utolsó falatot is, de az évi illetéknek megkell lenni. Mi dunántúli evang. tanítók a kerületi egyházi gyámoldának is tagjai vagyunk, annak idejében az intézethez járulni köteleztettünk, s az évi illetéket fizettük mind e mai napig; ki hátralékban maradt, megfizette a kamatot, annak rendje és módja szerint, aki pedig fizetni épen nem akart, azon megvette az ügyvéd. Mi tehát két nyugdíj-intézetnek volnánk tagjai ez időszerint, s az évi illetéket is két helyre kellene fizetnünk, ha t. i. bírnánk, de ha erre tehetségünk volna is, nem érdemes; mert az országos nyugdíj-intézetnél mindenkor levonnák azt az összeget, mit a gyámolda adna, s csak annak híjával fizetnék a nyugdíjat; de nem is tudnánk mi legnagyobb erőmegfeszítései sem, csekély fizetésünkből két felé fizetni. Miután pedig az országos nyugdíjalaphoz fizetnünk okvetlen kell, s az alól semmi körülmény fel nem ment bennünket, a kerületi egyházi gyámoldától — melyhez régi szokás s bizalom csatolt bennünket, kell megválnunk, ha nehezünkre esik is. Most már az a kérdés : mi történik már befizetett pénzeinkkel ? A kerület figyelmére méltatva ez ügyet, egy nyolctagú bizottmányt nevezett ki a végett, hogy a tanítóknak a gyámoldáhozi viszonyukat, s a közbejött körülményeket megvitatva, találja ki, mint lehetne a dolgot kiegyenlíteni, s jelentésöket annak idejére adják be. A bizottmány jelentése az lett, miszerint a tanítóknak megengedtetik, hogy a gyámoldából kiléphetnek, de befizetett pénzök ott marad és soha egy krajcárra sem számithatnak. Hivatkoznak az alapszabályokra s azon körülményre, mely szerint a tanítók pénze összekeveredett a lelkészek pénzével, de meg a tanítók befizetett pénze, már úgy is ki lett fizetve özvegyeiknek és árváiknak. Ez a jelentés reánk nézve igen elszomoritó, de legelszomorítóbb az, hogy a gyűlésen a jó Istenen kivül senki sem pártolt ez ügyben bennünket. Tehát megengedik, hogy pénzünket ott hagyhatjuk, a nélkül, hogy valaha jogot formálhatnánk hozzá, azt a pénzt, mely miatt s)k helyen ártatlan gyermekek könnyei is hullottak ; mert meg kellett azt koplalni vagy fázni. „A kinek van adatik, a kinek nincs, az is elvétetik tőle a mije van " Azonban, hogy a tanítókat a gyámoldától ily könynyen el lehessen ütni s keservesen keresett és családjaik által megkoplatt, megszenvedett pénzöket oly könuyen elveszthessék, azt bátor vagyok kétségbe vonni. Az alapszabályok második része, 3. pontjában ez áll. „Ha ezen intézet tagja hivatalból kilép vagy más egyházkerületbe vagy tartományba megy által s befize-