Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-29 / 44. szám

életen át folytatott szorgalmatoskodása által is nem I képes kedves övéi jövőjét biztosítani, és ha ma vagy holnap kidől, legfeljebb 20—25 frt évi segélyre számíthat árván maradó családja. Beszéltük és beszéljük ezeket, s efféléket; nem csak, de tanácskoztunk, terveztünk, határoztunk ; és az évek, évtizedek működésének mi az eredménye ? Megmondja lapunknak majd minden második harmadik száma, megmondják a különböző vidékekről jövő tudósítások. Ott, a hol különben is megvoltunk tiirhetőleg, hol népünk és egyházaink tehetősebbek; ott szépen erősödtünk, ott lel készfizetési minimumul eléggé tisztességes összeg lön megállapítva, ott népiskoláink, lelkészözvegy-árvasegélyző iutézeteink kellő fejlődésnek, néhol tán virágzásnak is indultak. Ámde épen ott, hova a segély leginkább igényeltetnék, ott mi eredményhez jutottunk ? Sinlődünk, oldott kéveként pusztulunk. Az ily pontokra gondolva tűnik ki nagyon is megdöbbentőleg a szót forgácsolt erők gyengesége; ilyenkor érezzük Debrecen t. püspökének a skót presbyteriánus hitrokonokhoz intézett szavaiban rejlő azon nagy igazságot, hogy „a hasonló egyházigazgatás formája s lényegben azonos hitvallás zászlója alá sorakozottaknaka

a közérdekben egyesülni, s a gyengébbeket bajban, viharban egyaránt támogatni kell; ekkor érezzük nagy horderejét annak, mit debreceni collegánk lapjában pár hóval ezelőtt olvasánk, hogy „az első egyetemes egyesítő gyűlés oly történeti mozzanat lesz, mely az érdekegység, lelki rokonság, elvi azonosság felmutatása által új életfejlődésre új közeget alkotand, sok eddig nem látottak láthatók lesznek, az erősebb fél a gyengének karját nyújthatja s egymást tanácsolhatja, s a hol egy tag szenved, a többiek közösen felkarolhatják ügyét" (1. „Evangel. Lap" 36. sz.). Erezzük, hogy erőnket egyesitni, tömöritni kell — ha élni, ha az ellenünk zúdúló bajokkal megküzdeni akarunk. A ki visszaemlékezik a csak másfél évtizeddel korábbi időkre, s az ezekben általánossá lett nagy közömbösségre a theologiai kérdések, pártállások iránt; a ki nem feledi, hogy hazánk protestáns lelkészei mennyire nem érdeklődők valának a theologiai tudományok mezején megindult ujabbkori eszmeharcok iránt: az azt hiszem beismerendi, hogy szükséges és jótékony hatású vala a Bethesda tavának felzavarása, a szunynyadozó, néhol majd nem lethar- [ gikus álomban szendergő lelkeknek felrázása, s a theologia terén is az uj kor eszméinek ha mindjárt heves küzdelmek között is elhintése, és ez által úgy az uj eszmék lelkes harcosainak, mint az ódon Sión tétlenül szundikáló őreinek felfegyverzése. Ám de másrészről felettébb szánandó volna egyházunk, ha arra volna kárhoztatva, hogy minden kis szabad idejét s erejét az egymás ellen folytatandó harcra fordítsa. Azt hisszük, talán itt lenne már az ideje, hogy ne szóval vitázzunk egymás vallási álláspontjának helyessége vagy helytelensége felől, hanem a közjó érdekében kifejtendő munkássággal versenyeznénk egymással. A szóharc helyett kezdődjék már a tettek versenye. Önkénytelenül is eszünkbe jut az irgalmas szamaritánus példája. Nem kételkedünk, hogy igen buzgó orthodox zsidó pap volt az, ki a vérben fetrengőt kikerülte, talán akkor is valamely vallásos kötelme teljesítése végett sietett Jerikhó felé; valamint az utána ment levita is hihetőleg méltó akart lenni igazhivő főnökéhez: ám de Urunk tetszését még is nem ezek, hanem a hitében csak félig meddig zsidó, de tetteiben a szeretet, a részvét vallását valló samaritánus nyerte meg. Ott hevernek hazánk különböző vidékein a kirablott, mindenektől elhagyatott, és már-már alig lélekző szegény •' egyházaink, ott vannak a gyarló fizetésen nyomorgó lelkésztársak, s ezek elődjeinek még nyomorgóbb özvegyei, árvái; emeljük fel őket, könyörüljünk, segitsünk rajtuk, mutassuk meg, hogy ha értelmünk a ker. igazságok felfogásában egymástól eltérő, sőt egymással ellentétes is; de érzelmünk, szivünk a szeretet munkáiban, egyházunk közjava előmozdításában egyező. Ha az elmúlt évek tapasztalataiból meggyőződtünk a felől, hogy köz bajainkon csak közerővel, összevetett vállakkal segíthetünk ; akkor ne habozzunk szellemi, erkölcsi s anyagi erőnket egyesíteni, s hazai egyházunk javát egyenlő szívvel és lélekkel munkálni. Az emiitett alapítvány megadta a kezdetet, letette az alapot: most rajtunk áll, hogy ezt mint közös kincsünket öregbítsük, s a köznek érdekében kamatoztassuk. — Azon gondolat, mely a t. alapító előtt lebegett, kétségen kívül eléggé magasztos; vajha a gondolat minket is megragadna, áthatna, ós annak megvalósítására kellő készségünk lenne. Olvasóink közül többeknél felvetődik kétségkívül a kérdés, hogy miután az alapitványzó báró római