Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-15 / 42. szám

ságba esnek. Maholnap az egészséges oktatást megfojtassa! fenyegeti a sok módszertani pálya. Az ember kénytelen a „medio tutissimus ibis"-t tanáesolni az ifjú tanítónak, hogy mindegyik módszerésztől tanuljon valamit, mert mindenik mond jót, s alkalmilag felhasználhatót, de végre is legjobb ha egyik után sem indul, hanem jár a maga eszén. Ez persze nem eldöntése a pernek, esak figyelmeztetés a különböző eljárásokban arra, ami helyeselhető s ami kétes értékű. Szerzőknek, ha elvszerüleg járúak el a történelmi levezetésben, először is a megérkezési ponttal kellett vala jól tisztába jönniök s ha senkinek szavára nem akartak esküdni, magoknak választani ki egy biztos álláspontot, hová dialeetikájok okvetlen vezessen s honnan minden eltérő irányt el tudjanak Ítélni. Ha ezt teszik, munkájok sokkal becsesebb fogott lenni, bár tankönyvnek akkor sem kifogástalan. Igy pedig kezdik a módszertanitást kritikán, bírálatra hatalmazzák fel tanítványaikat, mielőtt azoknak a helyes módszerről egyetlen Ítéletük volna s végtére is bele nyugosznak abba, ami legújabb. En természetesebbnek találom a módszertanok azon járt útját, hogy előbb a tantárgyak helyes közlési módjával ismeretetjük meg a kezdőt s csak azután s inkább mellékesen adjuk elő a módszernek történetét. Ekkor már inkább lesznek képesek ítélni, megengedem, hogy a mi szellemünkben, de hát a Dittes módszerén haladva nem szintén a Dittes szellemében ? Azzal ne biztassák magokat szerzők, hogy az elemi tanítóképezde két első osztályában így adván elő a módszertant, a harmadik év neveléstörténete akkor is több fog lenni biographiai és könyvészeti adatok száraz csontvázánál. Az a kevés „hus és vér", melyet a csontváz javára előre kiszolgáltatnak, nem fog annak több életet adni, mint a hogy az előre bocsátott methodikai anyagból eddig is meg lehetett eleveníteni. Szerzők nem elégedtek meg azzal, hogy a synthetikus eljárást a methodikában használták: ők Dittesebbek akartak lenni Dittesnél. Mint az előszóban mondják, saját felfogásukat — a methodika és didaktika viszonyát illetőleg — „jónak látták a könyv tartalmának elrendezésében is feltüntetni s ez okból az eredeti mű beosztásának analytikai alapját elvetve, helyébe a tárgy természetes kifejlődését, a synthesist, az inductiot vették fel beosztásuk alapjául " Nézetem szerint ez még kevésbé szeren esés eljárás volt, mint amott a genetikai módszer erőszakolása — s az nem teszi jóvá, hogy eredeti. Jól tudom, hogy ez eredetisége megvan a tanitóképezdék tantervének is : ottan nemcsak a módszertani törvényekre, de a didaktikai s paedagogikai elvekre is mintejy feltaláltató módoa kívánják vezettetni a képezde növendékeit, csak a cursus végén foglaltatnak össze egy kis didaktikává az imittamott föllelt, a helyes gyakorlati tanítástól elvont elvek. Nem követek el tiszteletlenséget azon tanterv készítői ellen, ha kimondom, hogy az a látszólagos nagy gya korlatiság, fokozatosság, az a túlhajtott synthesis nekem mindig egy szép theoriának tetszett. Ma a tudományban divatossá lett az induetio, ez a jelszó mindenütt, hogy ne volna hát uralkodó a nevelés és oktatásban, hol nagyobb jogosultsága is van, mint bárhol egyébtitt? In hoc signo vinces. Valóságban pedig a synthesis kizáiólagossága nem kevésbé félszeg, mint volna az analysis, melyet kivált az alsóbb oktatásban használni ma már méltó megrovás alá eshetnék. De a felsőbbekben ez igen sokszor nemcsak tudományosabb, rendszeresebb, de világosabb s gazdaságosabb is. Szükségtelen baszélaem, hogy már az alsó oktatásban is karöltve kell járni a deductionak az inductioval. Nemcsak az egyesről az átalánosra, a tüneményekről a törvényre kell tudnunk emelkedni, de megfordítva is s így a deductio ismerettágitó eszközzé is válik a mellett, hogy mindig próbája amannak. A módszertanból vonni el a tanítási elveket, én hosszadalmas útnak tartom s nem hihetem, hogy azokat az egyszerű elveket 15 éves emberrel is fel ne lehetne fogatni. A tanárnak könnyű néhány példával megvilágosítani az elvet. De feltéve, hogy képezdékben könnyebb eljárás a módszertani leckék eredményeképén jutni egyegy didaktikai elvhez s így lassanként tervszerűleg megismerkedni mindenikkel s végül összegyűjteni valamenynyit: ez mégsem egy ugyanaz a Gyertyánffy és Kiss eljárásával. Az o módszertanukban nincs megmutatva, hogy mi módon jutunk az elvekhez : náluk csak kész öszszeállitásban ragasztatnak ezek a módszertanhoz, a szerves sőt a genetikai összetartozóság kimutatása nélkül. Itt a genesis jogosultságát még inkább lehet tagadni, ha a genesist a történeti fejlődéssel azonosítják. Valamennyi didactikai elv megvolt, mielőtt a módszertanról mint tudományról hallott volna a világ, sőt megvoltak azok nagy részben már az ókorban. Elismerik ezt Gyertyánffy ék, hiszen féle részben egész didactikájuk a Comeniusé, kinek helyes elveit még igen soká követte azok méltó alkalmazása s Pestalozziról igen jól tudjuk, hogy a szemléletiség korszakot alkotó elvét ő meg milyen ügyetlenül érvényesítette. Tehát a didactikának históriai elsősége van a methodika felett! Mért borzadunk azoktól az elvektől, átalánosságoktól? Ott vannak azok minden egyesben s néhányból meg is éiibetők. A felebaráti szeretet törvényét meglehet értetnem a kis "yermekkel is, pedig annak követelményét csak azután fogja tartani nehéznek. A fogalom tartalmilag igen egyszerű, melynek köre kimerithetlen gazdag. Vegyük a dolgot még gazdálkodási oldalról. Az elvek minden methodikai szabályban ismétlődnek. Ha az elv előre van bocsátva, csak alkalmazzuk, csak utalunk arra; így újra meg újra felfedezzük azt s figyelmeztetés hiányában tán észre sem veszszük, hogy mindig ugyanazon törvény nyel van dolgunk. Mennyi ismétléstől, szószaporitástól megkimélhetnők magunkat s tanítványunkat vagy olvasónkat amellett, hogy a könnyű áttekinthetőséget egyszerre magadnók ! Az az előljáró didactika egyszersmind magyarázata lenne azon műszavaknak, melyeknek használatát a methodikában ki nem kerülhetik. Vájjon egy kezdő fogja-e tudni mit értsen a kérdezgető, a feltaláltató, a közlő, a sokratesi, a fejtegető stb. tan-