Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-15 / 42. szám

alakoko n, melyek Gy. és K. módszertanában széltére használtatnak s akaratlanul ismertek gyanánt vétetnek? Ismétlem, a tanulók és olvasók ideje és fáradsága kíméletet kíván tőlünk. Beszédünk vagy könyvünk nagyobb alaposságot árul eb ha mindig a kútfőkre hivatkozunk, de ezzel csak nehezítettük a hallgató vagy olvasó feladatát. Igy r*eki kell feldolgozni, amit mi nyersen eléjök rakunk. Az az untalan idézés Gy. és K. könyvében kimerítéssel fenyegeti az olvasó türelmét. Kivált a didactikában alig mondanának magoktól valamit, egyszerre rákezdik fél lapra, néha lapokra terjedő idézetekben mit mond idevonatkozólag Comenius, hát Pestalozzi, hát Fichte, hát Diesterweg. A négy—öt hosszú idézetben alig van valami különbség, ugyanazon gondolatok, csakhogy másképen kifejezve fordulnak elő mindegyikben, s végül néha a tanulság összevonása is elmarad, — pedig a citatiokat szívesen elengedtük volna, csak a bizonyítgatott tételt kértük. Ez sem volt gazdálkodás. BIHARI P. (Vége következik.) BELFÖLD. A pesti prot. árvaházban. Jól tudom, hogy tiszt, olvasóim közül számosan voltak a pesti prot. árvaházban ; de sokaknak jó volna, ha oda betekintenének! Bocsánat uraim, e felsóhajtásra egy szomoritó tapasztalat indit, egy tapasztalat, melyet előbb leírok, s azután tekintsünk körül az árvák között. Utam Budapesten vezetett körösztűl. Talál itt a vidéki ember annyi szemlélni valót, hogy épen e sok miatt nem tud választani. Látni akar, látni sokat, mindent, s ha távozott mindent elfelejt, s ha nem felejt, nem felejti azt: mennyit költött a színházakra, kávéházakra és sok egyébre — de lelke üres marad, szive puszta, mint meglapított erszénye. — Pedig ennek nem kellene így lennie, ha Budapestre jővén, nem restellenénk útunkat a dob-utca 70~ik száma felé irányozni. Itt olvassuk nagy betűkkel felírva:. „Az ág. és helv. protestánsok árv a há za". Én bementem ide, s nem bántam meg, sőt ha Pestre megyek, utamat először is ide irányozom. De hogy beváltsam ígéretem, elmondom, mi késztet "szólani. Az árvák, Özvegyek és ügyefogyottak mindig találtak a protestáns egyház kebelében pártolókra, s ha statistikai kimutatásokat olvasunk a nyomorultak-, elhagyott özvegyek- és árvákról, az arány a protestánsokra nézve mindig kedvező. Vannak itt nemes törekvésű egyének mindig, a kik csak mosolyognak a felett, ha mások azért tesznek nekik szemrehányást: „mert ezek soha sem szűnnek meg az özvegyek, árvák, elhagyottak részére zsarolni bennünket!" — Az ily zsarnokoknak köszöni az emiitett árvaház is fennállását, s e zsarnokok között épen a legtekintélyesebb emberek neveire akadunk, a kik lelkesítve viszik, és magosan lobogtatják a „szeretet" jeligés zászlót, — fennen kiáltják: ne csak szóval, de tettel hirdessétek a szeretet evangyeliomát! . . Es vannak is a kik szivesen követik a felhívást, serényen hordják a homokot, ássák és kapálják a talajt, s hinni sem képesek, hogy célt ne érjenek, jól tudván, hogy : , gutta cavat lapidetn !" — Mennyire fáj azonban, ha azt tapasztaljuk, hogy a kik erre hivatvák, e szent kötelességet elég szivtelenül elhanyagolják, — nem csak, sőt a nehezen összehordott szeretetfilléreket bár nem közvetlen, de közvetve ők költik el, az árvának szájából bár nem közvetlen, de közvetve veszik ki a falat kényért. Midőn az emiitett árvaházban Istent dicsőítve, könyes szemekkel szemlélgettünk, — a postáról egy csomagot hoztak, melynek tartalmáról csakhamar meggyőződtünk : „árvaházi naptárak" voltak abban. — Ne feledjük uraim szeptember 22-kén volt ez ! A. csomagot ki| sérő levél azt akarta elhitetni az olvasóval, „hogy minden | törekvésünk mellett sem értékesíthettük \u

— Bocsánat I uraim, de az ily esetekben az ily féle mentségeket bátran merjük költötteknek állítani. Mi is megpróbáltuk értékesíteni a prot. árv. naptárokat, és pedig tótok között, s ha nem is fényes, de kielégítő sikert mutathattunk fel, ha azért azt mérjük hinni, hogy az emiitett H. . . ról visszaküldött naptárakat is lehetett volna, legalább részben „annak idejében" értékesíteni, s így az árvák ügyét gyámolítani, nem hiszünk vaktában. — És mit szólnak hozzá híveink, ha ily eljárást paptól tapasztalnak ? ! . Nem kell-e szégyellii magunkat egy oly szabó mellett, ki a mint megtudta, hogy oly szent célja van ama naptárak terjesztésének, sietett magát közvetítésünk utján a cél előmozdítására felhasználtatni, s oly örömmel értékesítette a hozzá küldött naptárokat, hogy e buzgóság a szeretet evangyeliomát hirdető papok akármelyikének is dicsőségére vált volna ! De nem folytatom e képet tovább, csak azon felhívást csatalom hozzá, hogy mivel ismét küszöbén állunk azon időszaknak, melyben fel leszünk keresve e kis fáradság teljesítésére, siessünk ezt tenni: hisz egykor tán magunk is árvák voltunk, vagy ki tudja, nem lesznek-e nekünk árváink ! De hogy szivünk annál forróbban verjen az árvák ügyéért, tekintsünk be azok házába, s mondjuk el azok számára, kik ott nem voltak még, mit láttunk. — Délelőtt 10 óra tájban jöttünk ide, a buzgó szelíd jellemű, még ifjú tanítót szentjei között az iskolában találtuk. Valóban csöndes imaháznak hittük az iskolát, hol Isten van jelen. Találtunk itt az országnak kiilömböző vidékeiről árvákat, s azt hittük, hogy testvérek ezek ... de nem csak hittük, úgy is van, mert ők a résztvevő gyámolítok gyermekei. Megnéztük fekhelyeiket, munkahelyeiket, s örömmel szemléltük, különösen a leánykák kézimunkásságuk eredményét; különösen a mindenütt feltűnő rend s tisztaság tettek kellemes benyomást kedélyünkre. Estve felé, d. u. 6 órakor újra megjelentünk az épületben, hogy