Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-09-24 / 39. szám

keresztény vallás tanait illető nézeteire is rendkívül jótékony hatást gyakorol a betegek szorgalmas látogatása. Mind az a százféle fölfogása és magyarázása ! valamely bibliai mondatnak, melyről századokon át oly hévvel és elkeseredéssel vitatkoztak a tudósok, csak avval az eredménynyel, hogy mindegyik a maga állításainak egyedüli helyességére esküszik : mind az a százféle rendelete, szertartása a különböző felekezeteknek, melyekre a vakbuzgók, a külsőségekhez tapadók oly nagy súlyt fektetnek : mindezek fontossága eltörpül, elenyészik a beteg szemében, sőt az elfogulatlan lelkész szemében is egészen más színben tűnik fel. A vakbuzgóságnak s az ebből származó türelmetlenségnek nincs nagyobb és hatalmasabb ellenfele, mint a betegségek ós általában az élet csapásai, Ott tapasztalhatja a lelkész, hogy nem a szőrszálhasogató tudósok száraz okoskodása ós rendszerbe rakott hitvallása nyújt vigaszt és megnyugvást a betegnek, hanem Krisztus tanításának veleje: a hit, a szeretet. Ennek szükségét, ennek áldásait érzi ő; erről óhajt lelki atyjával bizodalmas beszélgetést folytatni, hogy ha szivében élénken feltámad is a bűnösség érzete, nyomában mindig ott teremjen az isten büntető igazságának tudata mellett az isten bűnbocsátó irgalmában vetett hite is; ez a hit kell neki; a mi azon fölül van, lehet igaz, de nem oly lényeges a betegre nézve, legkevésbbé pedig a szertartások, felekezeti elfogultság szüleményei; a mely beteg azt kérdezi előbb attól, a ki őt e főbb vigasztaló, üdvözítő igazságokra akarja figyelmeztetni ós számára megnyerni, hogy az melyik felekezethez tartozik, melyiknek papja magyarázza neki a* bibliát? — az lehet buzgó katholikus, buzgó protestáns, de semmi esetre sem jó keresztény. A lelkésznek is, mint jó keresztyénnek kell meglátogatnia betegét, a hitben megerősíteni, hogy az ő hite tartsa meg. Nagyon fonák eljárás volna az olyanuál buzgólkodni a betű érdekében, a ki talán néhány óra múlva nem „tükörből", hanem színről szinre szemléli az igazság és bölcseség örök forrását, az istent; változó szokások és szertartások pontos megtartását követelni attól, a ki csakhamar az örökkévalóságba költözik; felekezeti nézetkülönbségek felől vallomást csikarni ki abból, a ki nem eme vagy ama nézet diadalra jutásáról, hanem lelke üdvösségéről aggódik. A lelkész csakhamar be fogja ezt látni, ha nem elfogult, konok, s hamar megtanulja: mi a lényeges és tünékeny, mi a termékeny magv, mi a hasznavehetetlen burok, mi adhat támaszt, erőt a küzdő betegnek, mi volna csupán terhére az iskolában eltanult vallástanokból, mi a lelke a ker. vallásnak, mely a lelket megeleveníti? A felületen lebegő vakbuzgóságból legjobban kigyógyítja a betegnek igazi, mély buzgósága ; a felekezet- vagy pártnózetei mellett harcoló elfogultságból a betegnek igazságot szomjazó vágya és kérése, mely magát a lelkészt is arra utalja, hogy ne a betűt imádja, hanem mindenütt a megelevenítő lelket kutassa, ne szót, hanem hitet hirdessen. Akkor látja majd ennek a hitnek bámulatos hatását oly mértékben, mint másutt soha és sehol. A hivő, a kinek szivét az istenben vetett hit és a Jézus megváltásában vetett bizalom tölti el, sokkal türelmesebben viseli el a betegség kínait is, meghajlik az isten akarata előtt, mely rá hibái büntetéséül vagy hite inegpróbálására szenvedéseket küldött ; nem zúgolódik, hanem reményt táplál annak könyörületessége ós segítsége felől, s imájában bizalommal fordul hozzá kínjai enyhitéseért, aggodalmai eloszlatásáért, olyan imában, mely hit- ós bizalomteljes szívből száll az Isten trónjához. A betegek nagyou jól tudnak imádkozni, ha nem szóval — szivvel. A lelkész tapasztalhatja meglátogatásukkor, hogy nem veszett még ki az olyan liifc az emberek szivéből, mely száz csapás alatt sem ingadozik meg, hanem rendületlenül támaszkodik istenre; hogy az ilyen hitből fakadó ima most is csodákat mivelhet; s mig vigasztal, számtalanszor magát is megfogja lepni az a bámulatos hatás, melyet sokszor a látszólag oly egyszerű bibliai mondat idéz elő a betegnél, annak órákra adva tárgyat komoly gondolatokra, önvizsgálatokra, jó föltételekre; az a gazdagság, melyet maga fejt ki beszéd közben vagy imában a meghatottság pillanatában olyan szavakból, melyekről régen azt hitte, hogy azokról valami ujft többé nem is mondhat. A megilletődés ugy hat a lelkész és a beteg szivére, mint a meleg tavaszi eső; nem sejtett vagy kiveszettnek gondolt magvak híjtanak ki gyorsan és növekednek díszére ós hasznára a környezetnek. Az észt, tant illetőleg a betegek látogatása azt a hasznot hajtja a lelkésznek, hogy az olyan dolgokat melyek a betűre ós szertartásra vonatkoznak, más szemmel nézi, mint különben, s kiválasztja az igazán fontost, hasznost, életre valót a tudományból ; meggyőződik a hit, imádság s a biblia roppant nagy hatásáról, tartalmok gazdagságáról. Hanem ez még nem minden. A miben ember-