Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-09-24 / 39. szám

egy sóhajtását sem lehet elnyomni, s a dagadozó puha bársony ós selyem nyughelyen is ép oly nyug­talanító álmok verik el a szemről az álmot, mint a szegénynek kemény szalmaágyán; hogy a világ által bőkezűen osztott kitüntetések, érdemrendek meg nem védik a szivet marcangoló kinok ellen, s a világ által bámult és felkapott hőst ép ugy leteríti s tehe­tetlenné teszi, mint a mindenektől elhagyott, elárvult koldusgyermeket; a tudóst, ki az ész világánál eget­földet bejárt, titkait fürkészve, ép ugy ágyba szegzi s csapongó képzeletének szárnyát szegi, mint azt a tudatlan napszámost, kinek ideje sem volt a minden­napi kenyéren kivül valami másra is gondolni. A betegség nagyon megválogatja, a mit áldozatánál megtűr; sokkal élesebben, világosabban megmutatja, mint akármi más a világon, hogy mi lényeges, mi szükséges, mi hiába való; a hiúság és hízelgés ezer­féle találmányait ós csecsebecséit kizárja ; mindenkit egyenlővé tesz; urat ós szolgát, gazdagot ós sze­gényt, hírnevest ós ismeretlent, tudóst ós tanulatlant egyképen sujt, gyötör, mindnyájáról könyörtelen kéz­zel szedi le a látszatot, a világ kedvéért hordott díszruhát, mindnyájánál egyképen összetöri a burkot, a héjat, csak a valót, a magvat hagyja és mutatja meg; azt a milyen az ember nem a világ szemében, hanem önmagában véve. A világ által imádott, lé­lekszakadva hajhászott drágaságok itt, a mikor hasz­nokat szeretnék venni, hiábavalóknak bizonyulnak ; a lelkész gyakran tapasztalja ezt, hogy a beteg maga tagadja meg és elveti mint mihaszna terheket, a miket azelőtt büszkén hordott, — lehet-e neki kedve a mások által porba vetett drágaságokat fölvenni ós önmellére tűzni? támadhat-e szivében olyasmi után vágy, a minek haszontalan voltát annyiszor tapasz­talja? az ilyenek kedvéért vesse-e ki szivéből azt, a mi épen a bajok, küzdelmek közt mutatja meg enyliitő, megmentő erejét ? ha látja, hogy a hit és szeretet, melyet ő hord szivében, s melyből a szenvedők sebeire enyhítő irt csepegtethet, az az igazi gazdagság, erő, biztos támasz és segítség; — bizony ha ezeket látja, nem fogja a világiakat iri­gyelni és keresni, de mindezeket ugy tekinti, mint bizonyos körülmények közt hasznosakat, s nem adja órettök cserébe azt az egy dolgot, a mi szükséges, a mi jó és rosz napokban nélkülözhetetlen: a Krisz­tusban való élő hitet. A betegek látása száműzi szi­véből a hiu vágyakat és tünékeny örömöket, melyek sokszor épen okai a bajoknak, a világ csábjainak hatását megcsökkenti sőt meg is semmisiti; helyet­tök olyanokat olt szivébe, melyek istenhez vezetik, isten iránti hűségre ós segedelmében vetett bizalomra tanítják; elvonják szivét a világtól s isten számára foglalják el. Igen természetesen; a beteg a földiek iránt nem érez oly forró vágyat, nem kívánja azokat, sőt kénytelen elvetni magától, gondolatai ós vágyai jobbára arra irányulnak, a mi igazán fontos az életre, a lélekre, s arra, a kitől életben maradása vagy egészségének gyors helyre állása függ: az istenre. A világi dolgok hiábavalóságára a temetés, a halott látása is igen hathatósan figyelmeztet, hanem még sem oly megragadóan, mint a beteg látása; a teme­tésnél még mindig fordul elő valami szemkápráztató: díszítések, tüntetések, magasztaló énekek és beszédek; a beteg ágyánál mindez nincs meg; ott az énekek és gyász-zene helyett a mély csendben]a beteg nehéz lélekzósét hallani; ott nem gyújtanak fáklyákat: még a napsugarat is kizárják; a kisérő kíváncsi tömeg helyett egy-két rokon szomorú, részvételt kife­jező arcát láthatni; mások dicsőítő beszéde helyett maga a beteg tört hangon tesz vallomást gyarlósá­gáról, elkövetett hibáiról, s a maga példájával figyel­mezteti kedveseit az élet veszélyeire; a halott már néma ós kisebb-nagyobb mórtékben díszített koporsóba el van rejtve, — a betegnek, minden arcvonása, minden mozdulata, minden szava hatásos beszéd, s még szive legtitkosabb rejtekeit is fölfedezi. Az ilyen intések szívből szívhez szállnak. Talán olyan ember mondja, a kinek már nincs oka e világon senki ha­ragjától félni, senki kegyét keresni, a sir széléről, az örök-élet küszöbéről — hiszszük — hogy csak az igazságot mondja el a rövid idő múlva lezáruló ajak, abból is csak azt, a mi legjobban nyomja szi­vét, a mit legfontosabbnak tart; hiábavaló dolgokról beszélni a betegnek sem ideje, sem türelme, sem ereje nincsen. A lelkésznek nagy alkalma van tehát a betegek látogatásánál a tünékenyt a marandótól, lát­szatot a valótól megkülömböztetni és irányukban ha­tározott állást foglalni. A mi tehát a maga jelleme kiképzését illetőleg a betegek látogatásánál hasznára válik, az, hogy az élet és halál komolysága mindig élénken szeme előtt lebeg , szívéből minden könnyelműséget száműz; magaviseletében komolylyá és nyájassá teszi, a hiva­talának megfelelő hangulatban tartja meg; a világ hiúságait megismerni, nélkülözni megtanítja. Azonban nemcsak szivére, hanem értelmére, a 77*

Next

/
Oldalképek
Tartalom