Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-25 / 26. szám

az „állag" (substantia) és az anyag és alak egységét képező „lényeg" (essentia) között, a hiteszmék tanszerü formulázását és a vallás külső jelentkezését a eultus tényeiben mellőzhetőnek annyival inkább nem tarthatjuk, miután tény az, hogy az emberiség kilencven kilenc századrészének sem ideje, sem módja a vallás eszmei tartalmát kutatni, és az ember ós Isten közötti benső viszonyt eszményi elvontságában felfogni, holott emberi rendeltetésének, melyre természeténél fogva hivatva van, megfelelni csak akkor lesz képes, ha életét azon eszmék szerint intézi, melyek a dolgoknak a látható világtól idegen rendjéhez csatlakozva, magasb szellemi hivatására figyelmeztetik, ós a szíve mélyében jelentkező erkölcsi érzületnek értelmet ós szentesítést adnak. A gondviselés legnagyobb áldásáuak mondható, hogy a keletkező emberi társadalmak ösztöne, máskép : ős isteni természete, valamint articulált beszódben eszközt teremtett benső világunk kinyilatkoztatására, az emberek egymással való közlekedésére, ugy arról is gondoskodott, hogy eszményi természetünk, az örökkévalóra, végtelenre irányuló vallásos érzület külső symbolumokban oly kifejezést találjon, mely minden embert egyformán képesítsen az élet rejtélyeinek olyan a milyen megfejtésére és magasb rendeltetésének elérésére. Az emberi társaság valamint a beszéd, ugy az isteninek valamilyen kifejezése nélkül soha nem volt. „Minekutána Isten sok ízben és sokféleképen szólott régen az atyáknak a próféták által: ez utolsó időben szólott nekünk az ő fia által.K Azonban a kinek agyában teremtő gondolat valaha megvillant, szívében mély érzés megfogamzott, váltig tapasztalhatta, hogy a beszéd mily csekély részét tükrözi vissza annak, mi bensejében él, és hogy a röpke szót megörökítő írás, mily tökéletlen surrogatuma az élő valóságnak. A szó ós irás ez elégtelensége annál kirívóbb lesz ott, hol a kijelentendő szellemi tartalom oly nemű, hogy minden érzékeltetés mint annak transcendens természetével ellenkező, az elmét bizonyos tekintetben hamis nyomra tereli és félrevezeti. Legnagyobb része az emberek közt fenforgó differentiáknak vallási kérdéseket illetőleg onnan ered, hogy gondolat és szó összemérhetetlen mennyiségek, melyek egymást tökéletesen fedezni soha sem bírják. Az egyházunkban jelenleg fenforgó vita legtisztábban világosithatja meg a mondottakat. Évek óta ellenfeleink állandóan ismétlik rólunk, hogy mi a keresztyénségtől elszakadtunk, Krisztust nem ismerjük, és igy se hitünk, se vallásunk, míg másfelől mi nem csak, hogy bensőleg érezzük ós tudjuk az ellenkezőt, hanem nyilván valljuk és hirdetjük, hogy Jézus Krisztus a mi mesterüuk. Miután föl nem tehető, hogy annyi becsületes ember csupa rosz indulatból emelje ellenünk az említett vádakat, és jobb hiszemük ellenére rágalmazni akarjanak, másfelől mi meg tudjuk, hogy mikor Jézus Krisztust mesterünknek mondjuk, azt egész szívvel lélekkel érezzük is; életünk sem olyan, hogy valakit feljogosíthatna vallomásunk igazságában kétkedni : e különös tünemény máskép meg nem fejthető, mintha föltesszük, hogy ellenfeleink ós mi más más fogalmakat kötünk össze a mondott szavakkal. Ugyanis ellenfeleink a keresztyénsóget a negyedik és ötödik században megállapított ós a reformátorok által minden későbbi toldásoktól megtisztított hiedelmek ós tanok rendszerének tekintik, mihez képest csak az mondható keresztyénnek, az ismeri Jézust mesterének, ki ama hiedelmeket és tanokat változatlanul befogadja és ugy vallja, amint ama rendszerük vagy confessiojuk azokat megállapította; ha tehát valaki nem csak hogy a hittartalomnak a negyedik és ötödik században törtónt formulázását nem helyesli, hanem általában kötelező hitcikkek alkotását nem tartja megengedhetőnek, azt ők természetesen az ő keresztyónsógüktől elszakadottnak tekintik, ki e szerint Jézust mesterének nem mondhatja. Ezek ellenében mi, kik a tudománynyal a szellem lényegét az öntevőségben, ós annak isteni természetéhez képest való folytonos fejlődésében látjuk, nem azt mondjuk a szellem-világ mesterének, ki követőire egy csomó tantételt, bár a legbölcsebbeket is, törvónyekképen ráparancsolja, ós azok megtartását szigorúan megköveteli; hanem mester az, ki az Istenhez, mint minden szellemiség kútfejéhez, vezető utat megmutatván, példaadása által követőivel mind inkább élénkülő ösztönt közöl a mutatott irányban való folytonos haladásra, a szellemnek mind gazdagabb gazdagabb fejlődésére. Ilyennek tekintjük mi a Jézus Kristust és ily értelemben mondjuk őt mesterünknek. íme, egy a jelszavunk mindnyájunknak: „a Jézus Krisztus tegnap ós ma és mindörökké*; de e jelszó alatt mást értünk mi, ós mást a mi ellenfeleink. Kinek felfogása jár közelebb Jézus szelleméhez,