Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-11 / 24. szám

tése, ápolása legyen. Ezt pedig ép oly könyen eszközölheti minden tanár, ki ez igazságtól és tapasztalattól át van hatva, mint a bölcs — ki a természet nagy könyvében olvasni tud — mindenütt fel fogja találni Istent maga körül és gyönyörködni fog munkáiban. Szükséges tehát, hogy a keresztyénség legyen a tanitványra nézve az a légkör, melyen belül elméjét a tudomány igazsága fölvilágosítja, kedélyét a művészet szépsége fölmelegítse, akaratát a vallás és erkölcs jósága megtermékenyítse, szóval minden tantárgy ugy kezelendő, hogy az Krisztusra az erkölcsi tökély ezen megszemélyesített eszményére, nevelő mesterünkké — Tcaiődyioywg elg Xqiotov (Gal. 3. 24.,) váljék. Ily szellemnek és iránynak kell áthatni az egyes tantárgyak tanítását, ily szellemtől kell lelkesittetni a tanárnak; szóval ily szellemnek kell az egész gymnasiumi nevelés központját képeznie, melyből kiindul, és melybe visszatér a gymnasiumi lét minden mozzanata. Csak az ily gymnasium nyújthat alapos reményt arra hogy a jelzett kettős iránynak megfelel. Azonban midőn a vallásra ily nagy súlyt fektetünk, egyátalában nem akarnánk félreértetni. Nem állítjuk mi azt, midőn e vallásos irányú nevelést sürgetjük, hogy a tanárok mindenhová erővel is beleszöjjék s mint egy hajánál fogva erőszakosan oda vonszolják a vallást, különösen (talán) a positiv vallást, — hol nincs is tulajdonkép helye. Nem ! „est modus in rebus." Hisz ez utóbbinak kezelése különben is a vallástanitó speciális feladata, ki az egyház positiv tanait és annak igazságait is, csak ugy és annyiban fogja akarni a növendékek szivébe oltan;

, „quatenus scilicet cumscripturis sacris in eccelsiore sensu — ac ratione consentiunt." Merev és az ész világába ütköző , a szivet egyáltalában nem épitő hitczikkeket már maga az egy ház is lassan-lassan mindinkább igyekszik kibékíteni az értelemmel; annyival inkább teheti ezt a tanintézet— csakhogy, sikamlós lévén a tér , rendkívül óvatos legyen, s tudnia kell, hol húzza meg a demarcationalis lineát, nehogy a célon tul lőve, szárnyát szegje magának a hitnek is, vagy hogy a dudvának tetsző buja növényzettel kitépje az életre való csemetéket is. Mivel az örök és positiv vallásigazságokba való hit és az azokhoz való ragaszkodás, még ha tévedéssel van is összekötve, mindig termékenyit; mert nemesiti a szivet, fölemeli a földiek imádásától s ekkép a sziv nemes érteményében vett függetlenségnek és szabadságnak veti meg alapját! Ezek ellenében lehet, sőt fájdalom van olyan nézet is, mely nem ismeri el a vallásnak, mint tudománynak a fensőbb tanintézetakben való jogosultságát. De az ép oly minden alapos miveltséget és ismeretet nélkülöző nézet és túlzás , mint a ki azt állítaná, hogy a keresztyénségen kivül -- mit ugyan utaljára is több joggal lehetne állítani — nem létezik tudomány. Igaz ugyan, "hogy lehetnek egy némely balga theologusok, kik a tudományos kutatásoktól és fölfedezésektől rettegnek, attól tartván, hogy azok által az ő gyarló hittételeik elsepertetnek s akkor nyomban beáll a vízözön, vagy romba dől a világ; de „lehetnek viszont oly felületes tudománykutatók és természetvizsgálók is, kik a vallás iránt — mint a melylyel ők épen nem birnak — e'lenszenvvel viseltetnek, és azt hiszik oktalan felfuvalkodottságukban, hogy ők el lehetnek nélküle. Csakhogy ezek mindegyike értelmetlenség szülte tévedés. Istenben vetett hit nélkül a világ annyira üres és sivár lenne, hogy az emberek minden kutatási érdeklődésüket elveszítenék. Isten jelenvalóságának érzete azon napfény, mely a gondolatok minden nemét tevékenységre heviti. S ennek ellenében mégis találkoznak — pedig csak nem feles számmal — oly felületesen gondolkozó természetbúvárok, kik azt képzelik, hogy a teremtő eszméjével szakithatnak, s helyébe bizonyos természeti törvények bonyodalmas szövedékét állithatják. Ezek a világegyetemet oly gépnek képzelik, mely vakon végzi munkáját, a jót és roszat egyaránt minden terv vagy szándékos cél nélkül hozza létre. Valóban szomorú elbizakodottsága mai embereinknek — különösen a felületesen gondolkozó úgynevezett fél művelteknek — hogy a terjedő műveltség mellett a vallást nélkülözhetőnek tartják, épen mint ama dőre, ki a napot feleslegesnek mondta, mert nappal úgyis világosság van. Egy kis gondolkozás meggyőzhetné őket, hogy műveltségűnket épen a vallásnak köszönhetjük. Hiszen utoljára is a vallás nem az Isten, hanem az ember javára létezik ; mely erkölcsi érzésünket öntudatra ébresztvén és megszentesitvén, hatalmas tényező a társas életben, mely különösen kölcsönös méltányosságon, és embertársaink szeretetén, szóval az igazság elvén alapszik. Honnan is meríthetne a gyarló ember erőt a közért való önfeláldozásra, ha a vallásos tudat a véges léten tul fekvő dicsőbb eszményi világot nem tárná fel előtte? S hol állana az emberi társadalom ma, ha magasabb hivatásu egyének magokat a nagy eszmékért nem áldozzák fel, s az emberiségnek pályát nem jelölnek a nemesb felé ? A jóravaló emberek egyhangú Ítélete szerint a vallás az emberi szív legfölségesebb ösztöne, melynek befolyása, az individuum cselekvésére úgy mint a társadalom életföltételeire oly szerfölött nagy, hogy mind elejétől fogva föl lett mindazok által használva, kiknek hivatásuk volt nagyobb tömegekre hatni és a társadalmat kormányozni. A mire való tekintettel mondta aztán Voltaire : „Ha nem volna Isten, föl kellene találni egyet." Az okáért igen találóan mondja Quinet Edgár: „A tudósoknak is van chimerájok: ők azt képzelik, hogy a tudomány nem sokára helyettesíteni fogja a vallást. Ugyan roszul ismerik az embert! Vallás és tudomány vég nélkül fognak egymáshoz közeledni, de egybe olvadni sohasem fognak. Az ember, ki születésétől fogva haláláig hányattatik azon bölcsőben, melyet életnek neveznek, e végtelen óceánban folyvást fog találni csodákat, melyek ki nem fogynak, s lesznek mindig oly kérdések, melyekre megfelelni a tudomány nem képes. E mysterium képezendi