Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-04 / 23. szám

ják az egyázat és a vallást, mintha ezen két szónak ugyanazon egy jelentése volna. Midőn azon következtetésre jutnak, hogy az állam és egyház különválasztásánál egyiknek ugy mint a másiknak hatásköre megnyesetik: ez ellen semmi szavunk; de midőn egyházat és vallást csakúgy könynyedén egy fogalommá tesznek, ez már csakugyan nem megy. Mert sekinek sincs joga az egyházias embert már ennélfogva vallásos embernek nevezni, s épen oly kevéssé lehet egy egybáziatlan személyt egyszersmind vallástalannak is bólyegezn1

'. Hát annyira lehetetbn az, hogy valaki az egyházzal s az egyházi formákkal nem sokat törődik, de azért a vallás áldásait nagyra becsüli ? Ha az egyház a kivülötte lévő dolgok fejlődése mellett hátra marad, akkor nincs rajta mit csodálkozuunk, ha oly emberek, a kik a magasabb szellemi fejlettségre igényt formálnak, attól elidegenednek. Az egyháznak korával haladni kell; ha ezt nem teszi, ha régi alakját, külsejét, hitcíkkelyeit illetőleg változatlan marad: akkor a korszellem nem találja fél többé nála lakóhelyét. Jézus napjaiban s Luther idejében nem volt ez másként ? — A legkiváló szabadelvűséggel lépett fel mindkettő koruk egyháza ellen, nem t;ilálhatának többé nyugalmat a kopott falak sötét árnya alatt ; annyira egyháziatlanok lettek, mint alig valaki! És mégis ugyan ki merné felvenni a követ, s őket mint vallástalanokat elitélni? Az államnak ós egyháznak meg kell egymással egyezni az emberiség szükségérzetének kielégítésében. Mindkettőnek az a rendeltetése, hogy a társadalomnak szolgáljon, ez nincs az ő jótetszésükre bízva. A fejlődés folyama a társadalmi élet terén kimutatja nekik azon utat, melyet követniök kell, ha a társadalom szolgálatában valóban hasznosak akarnak lenni. Ha mind a kettő betölti hivatását, a mennyiben az egyik mint azon forma lép föl, melyben a vallásos öntudat nyilatkozik, s a másik mint a mely annak irányt ad az anyagi életben: akkor működik mindkettő egy jövőre, a midőn ők többé nem egymás ellen, hanem egymás mellett fognak állani. Hogy pedig ez lehető legyen, az egyháznak valóban vallásosnak kell lenui; akkor a vallás és társadalom nem lehet sokáig különválva egymástól. És ez meg fog történni ! A keresztyén ós a társadalmi erényeket sokszor állítják szembe egymással, s az emberről mint polgárról, mint keresztyénről beszélnek, mintha ezek egészen különböző lények volnának. Vannak, kik az elválasztó árkot nagyon mélylyé teszik, csak hogy a vallásnak a társadalmi élettel való minden összekeveredését lehetetlenné tegyék. íázámos úgynevezett szabadelvűnél ugyanezen fogalomzavar, ugyanazon elkülönítési törekvés uralkodik állam ós egyház közt. Vallásos élet rájok nézve annyi, mint: egyházias élet, azaz: az egyházi tanoknak változatlanul igazként elfogadása, szokásainak szigorú megtartása, komor élet ós elévült világnézetének elismerése. Nem tudják jobban, évek hosszú során át nem halották ezt másként. Jámborság, igazságosság és a többi, ezeket sohasem látták másként föllépni, mint csak egyházi öltönyben, s a végeredmény természetesen az, hogy a formát lényegnek, az eszközt célnak, a héjat magnak veszik s az egyikkel elvetik a másikat. Prdig a forma hideg, a forma válaszfalat emel ember és ember közt, a forma az élet haszon nélküli felhasználására kényszerít, táplálja az ál-szetiteskedést, az életuntságot, renyheséget, és ha az ember jobb természete azok ellen fellázad s azok uralmának erkölcstelenitő befolyását észreveszi: akkor benső undorral fordítanak hátat az egyháznak s ezzel együtt magának a vallásnak is Vannak ezek mellett még más igen lelkiismeretes emberek, de a kik épen olyan téves fogalomzavarban élnek. Mindaz, a mi az egyházé s a mi ezt illeti: szent. —A jámborság egyháziasság, az egyháziasság jámborság. Mindaz, a mi területéhez tartozik tis ta és jó ós szép, a mi azon kivül van, a legszelídebben szólva, hétköznapias, közönyös. Az emberi léleknek megvannak az ő legszeuiebb érdekei, oly érdekek, melyeknek szivünkre vevése kezességet nyújt annak idő szerinti ós örök üdve felől, melyeknek elhanyagolása az életet átokká, a jövőt rémképpé teszi. Ne ragadja hát meg az ember mindazt, a mi neki a legmagasabb üdvöt nyutja s ne kerüljön mindent, a mi őt ebben akadályozhatná? Mindent, minden hiút, minden haszontalan világit! Vagy nem arra van-e a keresztyén hívatva, hogy a világot és ennek örömeit megvesse? Tehát minden vallásos intézmények szükségesek, elkerülhetlenek. Ezekben hűnek lenni, mind hűvebbé lenni: ez az ember hivatása, és ami azon kivül van? No igen, az talán nem épen rosz, de szükséges-é hasznos-é ? Mit szóljunk erre? Műveltség, tudomány, művészet, ipar, nem tudja, mit kezdjen ezekkel, a beteges jámborkodás legörömestebb ugy tesz, mintha azok nem is volnának. Nem tudja azokat az egyház Istenével összeköttetésbe hozni. Dicsőíti Isten nagyságát, midőn a templomba jön, hallja az ő hangját Mózesben ós a prófétákban, Jézusban ós az apostolokban ; de hogy Isten szellemét találja fel a művészet remekeiben: erre már nem képes. Nem érti a költészet nyelvét, nem hallja isten hangját a zenei hangok, sem a virágok, sem a színek világában, ezek rá nézve közönyös dolgok, ezek legkisebb összeköttetésben sem állanak az ő egyházias jámborságával és igy azok hijábavalók! — Fájdalom, hogy még ennél is tovább mennek, midőn az ilyen jámborság mély erkölcstelenségét szemérmetlenül fitogtatják! Oly sok dolog van a mindennapi életben, a mi nem rosz, sőt — megengedik — hogy még jó is, p. o. hű munkálkodás, szerénység, szorgalom stb. igen, ez mind nem rosz, de jól