Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-05-14 / 20. szám

semmiféle prófétai remény nem lelkesité többé a világot. Jézus feladata volt tehát, hogy az elbá­gyadt emberi szivet uj életre ébreszsze. Az egyház hirdeté, hogy ő benne Isten megtestesült, testet öl­tött magára, és mint Imánuel lakozik mi közöttünk. E tan lényegileg igaz. Igaz nevezetesen, hogy a zsi­dók Jehovája, kiről azt hitték, hogy mint valami hatalmas király ül a világnak trónusán, Jézus tani­tásai szerént az embereknek atyja ós barátjává lön. Istennek igéje, amely addigelé mélyen el volt rejtve az emberek előtt, Krisztusban közel jött hoz­zájok és lakozék azoknak szivében. A világ fényes­séggel telt meg. Istennek szeretete az emberi szivekből fölfakadt s mindeneket megujita. Az emberek elragadta­tással hallák, hogy Isten ágy szereté e világot, hogy egyetlen fiát küldó el, hogy általa a világ megtartassék. Jézussal, egy végetlen reménység jött alá a világra, amely Rómának haldokló civilizációját felelevenité, a durva északi barbárokat magával ragadta, és meg­térítette. Igy lett a keresztyénség az újkori művelt­ségnek magvává, s lön a művészetnek és tudomány­nak, a középkor sötét századai alatt, az egész vilá­gon mindenütt védbástyájává; sőt azt mondhatjuk, hogy Krisztus tudománya az ujabb kori műveltség­nek valódi életerét s az ujabb tudományosságnak aiapforrását képezé, s kifejleszté a vallásos és pol­gári szabadságot. A keresztyén reménységnek ezen szelleme vezérlé el ami ős atyáinkat az újvilág eme kies partjaira, hogy itt egy keresztyéu köztársaságot alapítsanak, s alapítának közös iskolákat és szabad egyházakat; kifejték a szabad intézményeket; a brit kormánynak igáját nyakukról lerázák, s alapiták az amerikai nagy köztársaságot; sőt ami napjainkban, a szabad emberekben eddig szunnyadozó bátorság ál­tal megszabadíták ezt a rabszolgaságtól, ós szótsza­kadozottságtól. Valóban állithatjuk, hogy valakinek föl kelle lelkesíteni az újkor azon nemzeteit, kik ma Krisztusban, a haladás ós folytonos fejlődés s a mind inkább tökélyesbülő gondolatok alapelveiben hisznek. Erre, hihetőleg, sokan azt fogják mondani, hogy e nagy változást nem a hit, hanem a szabadság mívelte, s hogy a szabadság minden mi bajainknak gyógyszere, és minden erőinknek titkos rugója. Azonban, váljon mi volt alapja a polgári és vallásos szabadságnak? . . . Ugyhiszem, ha a tör­ténelem adatait fölkutatjuk, úgy fogjuk találni, hogy az emberek sohasem keresték a szabadságot, csupán csak azért, hogy szabadok legyenek. S miért is ke­resték volna ? Mi haszna volna a szabadságnak a maga elvontságában? Bizonyára nem épít senki gőz­gépet csak azért, hogy ily gépe legyen, hanem, hogy valami dolgot végeztessen általa. Én részemről azt hiszem, hogy azok, kiknek egész vallása a szabad­ság imádásában áll, az emberiséget nehezen fogják valaha föllelkesíteni. A szabadság csak mint a hit­nek hódítmánya ér valamit. Péter apostol — az előbb gyáva Péter — midőn megtelt hittel ós szent­lélekkel, rendkívül bátorrá lett, ós azt mondá a ha­talmas Sanhedrin előtt, mely az ő mesterét néhány nappal előbb a keresztre feszíttető, hogy neki szabad­ságot kell adni, — neki meg kell engedni azt, hogy az igazságot tartózkodás nélkül hirdethesse. S midőn a törvényszék tagjai azt parancsolák Péternek, hogy Jézus nevében ne prédikáljon, így válaszolt : „ítéljétek meg magatok, váljon Istennek színe előtt helyesebb dolog-e, hogy ón inkább ti reátok, mint Istenre hallgassak ; mert én meg nem állhatom, hogy ne h; rdessem azon dolgokat, melyeket láttam és hallottam.« Péter öntudatlanul bár, ekkor tevé le a vallás-szabadságnak valódi alapját, hogy az a hitnek jog-alapján nyilvánuljon; megveti alapját annak, hogy a lelkiismeretnek nem csak joga, sőt kötelessége inkább Istennek, mint az embereknek en­gedelmeskedni ; megveti alapját az örökigazság ma­gasabb törvényének , mely minden válasz-talat le­ront, s a lelket szabaddá teszi. Mindenki belátja, hogv a reformatio vallásos ós polgári szabadságot szerzett a világnak. Azonban gyakran mondják né­melyek — szerintem nagyon tévesen — hogy a reformatio alapelve az egyéni lelkiismeret szabadsága volt. Ha ez állítás azt akarja jelenteni, hogy Lu­ther és reformátor-társai a véleményszabadság léte­sítését tekinték feladatuknak, ez szerintem igen nagy tévedés. A reformatió alap-elve, miként egy oly je­les történósz, minő Sir james Mackintosh mondá „hit általi megigazulás volt " Luther belát á, hogy az embereket eddig arra taníták, hogy ők csupán a sakramentomok és szertartás >k által juthatnak Istenhez, s nyerhetnek bocsánatot ő előite; — de belátá egyszersmind azt is, hogy ezen tan számta­lan rosznak és gonosznak forrása. 0 azért kijelenté, és trombita harsogásához hasouló nyelven s nieny­dörgő szavakkal hirdeté, hogy az emberek közvetle­nül járulhatnak Istenhez, csupán az ő szeretetében vetett hit által. S midőn az egyház megtiltá neki, hogy ezt prédikálja, és az egyházból való kirekesz­téssel fenyegeté őt, azt mondá, mit Péter apostol mondott: „Lehetetlen, hogy ne beszéljek azon dol­gokról, melyeket láttam és hallottam." Akkor aztán Luther széttöré a hagyományok bilincseit, a szoká­sok börtönfalait lerombolá ós gondolati szabadságot szerzett a világ számára. Azonban Luther ama sza­badságot csakis hite által vívta ki , — mely hit korántsem állott a szabadság imádásában. Az Is­tenben való hit mindenkor aláhozza az emberekhez Isten igazságát s az emberek iránti szeretetét ; de egyszersmind hoz magával szabadságot is, mint amely a hitnek járuléka szokott lenni. A szabadság imádása ellenben távolról sem biztosítja az emberek részére a szabadságot. Franciaország 1790-ben fölhagyott Isten imádásával, s a helyett imádta a szabadságot, *

Next

/
Oldalképek
Tartalom