Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-05-14 / 20. szám

semmiféle prófétai remény nem lelkesité többé a világot. Jézus feladata volt tehát, hogy az elbágyadt emberi szivet uj életre ébreszsze. Az egyház hirdeté, hogy ő benne Isten megtestesült, testet öltött magára, és mint Imánuel lakozik mi közöttünk. E tan lényegileg igaz. Igaz nevezetesen, hogy a zsidók Jehovája, kiről azt hitték, hogy mint valami hatalmas király ül a világnak trónusán, Jézus tanitásai szerént az embereknek atyja ós barátjává lön. Istennek igéje, amely addigelé mélyen el volt rejtve az emberek előtt, Krisztusban közel jött hozzájok és lakozék azoknak szivében. A világ fényességgel telt meg. Istennek szeretete az emberi szivekből fölfakadt s mindeneket megujita. Az emberek elragadtatással hallák, hogy Isten ágy szereté e világot, hogy egyetlen fiát küldó el, hogy általa a világ megtartassék. Jézussal, egy végetlen reménység jött alá a világra, amely Rómának haldokló civilizációját felelevenité, a durva északi barbárokat magával ragadta, és megtérítette. Igy lett a keresztyénség az újkori műveltségnek magvává, s lön a művészetnek és tudománynak, a középkor sötét századai alatt, az egész világon mindenütt védbástyájává; sőt azt mondhatjuk, hogy Krisztus tudománya az ujabb kori műveltségnek valódi életerét s az ujabb tudományosságnak aiapforrását képezé, s kifejleszté a vallásos és polgári szabadságot. A keresztyén reménységnek ezen szelleme vezérlé el ami ős atyáinkat az újvilág eme kies partjaira, hogy itt egy keresztyéu köztársaságot alapítsanak, s alapítának közös iskolákat és szabad egyházakat; kifejték a szabad intézményeket; a brit kormánynak igáját nyakukról lerázák, s alapiták az amerikai nagy köztársaságot; sőt ami napjainkban, a szabad emberekben eddig szunnyadozó bátorság által megszabadíták ezt a rabszolgaságtól, ós szótszakadozottságtól. Valóban állithatjuk, hogy valakinek föl kelle lelkesíteni az újkor azon nemzeteit, kik ma Krisztusban, a haladás ós folytonos fejlődés s a mind inkább tökélyesbülő gondolatok alapelveiben hisznek. Erre, hihetőleg, sokan azt fogják mondani, hogy e nagy változást nem a hit, hanem a szabadság mívelte, s hogy a szabadság minden mi bajainknak gyógyszere, és minden erőinknek titkos rugója. Azonban, váljon mi volt alapja a polgári és vallásos szabadságnak? . . . Ugyhiszem, ha a történelem adatait fölkutatjuk, úgy fogjuk találni, hogy az emberek sohasem keresték a szabadságot, csupán csak azért, hogy szabadok legyenek. S miért is keresték volna ? Mi haszna volna a szabadságnak a maga elvontságában? Bizonyára nem épít senki gőzgépet csak azért, hogy ily gépe legyen, hanem, hogy valami dolgot végeztessen általa. Én részemről azt hiszem, hogy azok, kiknek egész vallása a szabadság imádásában áll, az emberiséget nehezen fogják valaha föllelkesíteni. A szabadság csak mint a hitnek hódítmánya ér valamit. Péter apostol — az előbb gyáva Péter — midőn megtelt hittel ós szentlélekkel, rendkívül bátorrá lett, ós azt mondá a hatalmas Sanhedrin előtt, mely az ő mesterét néhány nappal előbb a keresztre feszíttető, hogy neki szabadságot kell adni, — neki meg kell engedni azt, hogy az igazságot tartózkodás nélkül hirdethesse. S midőn a törvényszék tagjai azt parancsolák Péternek, hogy Jézus nevében ne prédikáljon, így válaszolt : „ítéljétek meg magatok, váljon Istennek színe előtt helyesebb dolog-e, hogy ón inkább ti reátok, mint Istenre hallgassak ; mert én meg nem állhatom, hogy ne h;

rdessem azon dolgokat, melyeket láttam és hallottam.« Péter öntudatlanul bár, ekkor tevé le a vallás-szabadságnak valódi alapját, hogy az a hitnek jog-alapján nyilvánuljon; megveti alapját annak, hogy a lelkiismeretnek nem csak joga, sőt kötelessége inkább Istennek, mint az embereknek engedelmeskedni ; megveti alapját az örökigazság magasabb törvényének , mely minden válasz-talat leront, s a lelket szabaddá teszi. Mindenki belátja, hogv a reformatio vallásos ós polgári szabadságot szerzett a világnak. Azonban gyakran mondják némelyek — szerintem nagyon tévesen — hogy a reformatio alapelve az egyéni lelkiismeret szabadsága volt. Ha ez állítás azt akarja jelenteni, hogy Luther és reformátor-társai a véleményszabadság létesítését tekinték feladatuknak, ez szerintem igen nagy tévedés. A reformatió alap-elve, miként egy oly jeles történósz, minő Sir james Mackintosh mondá „hit általi megigazulás volt " Luther belát á, hogy az embereket eddig arra taníták, hogy ők csupán a sakramentomok és szertartás >k által juthatnak Istenhez, s nyerhetnek bocsánatot ő előite; — de belátá egyszersmind azt is, hogy ezen tan számtalan rosznak és gonosznak forrása. 0 azért kijelenté, és trombita harsogásához hasouló nyelven s nienydörgő szavakkal hirdeté, hogy az emberek közvetlenül járulhatnak Istenhez, csupán az ő szeretetében vetett hit által. S midőn az egyház megtiltá neki, hogy ezt prédikálja, és az egyházból való kirekesztéssel fenyegeté őt, azt mondá, mit Péter apostol mondott: „Lehetetlen, hogy ne beszéljek azon dolgokról, melyeket láttam és hallottam." Akkor aztán Luther széttöré a hagyományok bilincseit, a szokások börtönfalait lerombolá ós gondolati szabadságot szerzett a világ számára. Azonban Luther ama szabadságot csakis hite által vívta ki , — mely hit korántsem állott a szabadság imádásában. Az Istenben való hit mindenkor aláhozza az emberekhez Isten igazságát s az emberek iránti szeretetét ; de egyszersmind hoz magával szabadságot is, mint amely a hitnek járuléka szokott lenni. A szabadság imádása ellenben távolról sem biztosítja az emberek részére a szabadságot. Franciaország 1790-ben fölhagyott Isten imádásával, s a helyett imádta a szabadságot, *